14. fejezet I.rész

Minden körzet. Ott volt, mind a tizenhárom körzet kicsinyített mása. bár innen nem láttam mindet, tudtam hogy megvannak. Melyik hülye kicsinyíti le Panemnek csak egy részét? Egyik sem.

Leülünk. Nem tudom mit kéne mondjak Maggienek, mit kéne csinálnunk? Egyáltalán használnom kell a többes számot? Most már szövetségesek vagyunk? Talán. Hiszen Samantha mindkettőnket meg akar ölni. És nem is csodálkozom rajta. hiszen a vádlijába állítottam egy kést. Van oka haragudni. De nekünk is. Már megint ez a fránya többesszám. Már pont akarnám kérdezni, de Maggie megelőz. 

- Tudod, csapatként több esélyünk van.

- Csak egy ideig. - jegyzem meg, mert eszembe jut az a variáció hogy csak ketten maradunk a legvégén. Még csak az kéne.

- Igen hasznos ideig. Nekem legalábbis az idő csak addig hasznos ameddig meg nem öltek. Teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy esetleg a karodban halok meg. 

Bólintok. Igaza van. Ennek a Viadalnak nem mi vagyunk a nagy esélyesei. Hanem a Holdképű srác, akiről azt se tudom hogy hol van. 

- Nincs vized? - kérdezem, mert most hogy szövetség vagyunk, simán adhatna. 

- Nincs, de tudom hol szerezhetünk. - mondja és feláll, majd engem is felhúz.

                                                                     *   *   *

A kicsinyített körzet, határánál álltunk. 

- Komolyan úgy gondolod, hogy a házban lesz a víz? 

- Biztos vagyok benne. - mondja valóban magabiztosan.

- És mire ez a nagy bizonyosság? 

- Különben miért van itt? - kérdezi, és átlépi a körzet határát. Abban a pillanatban ahogy mindketten beérünk a "Körzetbe" láthatatlan fal húzódik fel mögöttünk. Rémület, úgy terjed szét a testemben mintha a szívem pumpálná a vér helyére, eljut az agyamtól, a lábujjamig, és elfog a remegés. Maggie azonban nem lepődik meg. Mintha tudtam volna hogy ez lesz.
- Készítsd a késeidet Alex. - mondta halkan. És neki azonnal az egyik kezében volt az íj és másikban már a tegezhez nyúlt. Én engedelmesen, markoltam az övemre csatolt késeket, hogy bármelyik pillanatban megöljem aki felénk tart. De senki nem jött. Aztán egyszerre a néma csendet, egy sikoly vágta ketté. Egy lány sikoltott, aztán egy fiú. Aztán egyre többen. kisfiúk, kislányok, nők és férfiak, lányos, fiúk. Mi pedig összegörnyedtünk a fájdalomtól amit ők érezhettek. Csak térdepelünk az üveg mellett és imádkozunk hogy vége legyen. De úgy tűnik nem lesz. Hogy örökké fáj. Örökké kínoznak minket és a sikoltókat. Fogalmam sincs hogy kik ők. Nincs köztük egyetlen ismerős hang se. Pontosabban, volt egy. De csak egy pillanatra, úgy hallottam hogy apám üvöltött, de rögtön elhallgatott és a gondolatomat félre söpörte a fájdalom.
Végül elhallgattak. Letelt az örökké, és én reszketve, küszködve siettem a fák közé. Hogy mért pont oda? Nem tudom. Megálltam előttük. És akkor láttam meg. Az apró, arany táblácskákat a fenyőfák törzsében. Mindegyik arany táblácskán egy-egy név és egy szám.
Az első fán ez állt:

Alice 1. Éhezők Viadala. 

Akkor jöttem rá, hogy a sikoltók, már meghaltak. Bár éltek egyszer, de meghaltak. utolsó halálsikolyukat hallottuk. Mert a sikoltók a viadal áldozatai voltak. Az összes Hetedik Körzetbeli Kiválasztott aki meghalt. Akinek a haláláért a Lázadók minket okolnak.
futva, botladozók a fák között míg rá nem találok arra az arany táblára amit keresek:
Joe 
30. Éhezők Viadala 

13. fejezet II. rész

Lemászok a fáról.

- Mennünk kell. - suttogom. 

Semmi válasz. Maggie csak áll a fán. Úgy ahogy kilőtte az utolsó nyílvesszőt. Mintha sokkot kapott volna. De mitől? Most ölt először embert. - szólt a kis hang a fejemben. Meghaltak. Gondolok bele én is, és el akarok tűnni innen. 

- Maggie gyere már! - kiáltom egyre idegesebben, mert eszembe jut hogy mit csinálnak a hullákkal nemsokára. Oda megyek, és kihúzom a nyílvesszőket. Nem nézek rájuk, az arcukra, a kezükre semmiükre. Ők csak két ismeretlen akik megölhettek volna, de ők haltak meg. Helyettünk. Visszamegyek Maggiehez. 

- Gyere! - lassan hisztérikus a hangom. Nem akarok légpárnást látni, hallani. Joggal kérdezi bárki hogy miért? Én ott voltam. A főtéren, amikor ledobták azokat a bombákat. A kis csomagokat, mint itt a viadalon, amiért úgy ugráltak a Kapitóliumi kis-nagy gyerekek, mert azt hitték a segítség érkezik. Meleg leves, takaró, játék, édesség. Még mindig magam előtt látom az arcukat, amikor csillogó szemmel, boldogan az ajándéktól ,próbálják felfeszegetni a csomagokat. És bumm.... az arcukba kapnak egy bombát. A gyerekek. Akik semmiért nem voltak felelősek, akik igazán csak boldogok akartak lenni, akik aztán meghaltak. Előbb leégett a ruhájuk, a hajuk, majd a tűz belemart a testükbe, és a fájdalomtól szinte sikítani sem tudtak. Látom az arcukat minden álmomban. Visszatérnek, üzenetet hoznak: Te is meghalsz. És remélik éppoly fájdalamasan mint ők, mert nekem is meg kellett volna halnom. Abban a tűzben, Azon a napot, Pontosan ott. Mégis valamilyen szerencse folytán én túléltem. És ők nem. Engem időben elrángatott egy kéz, egy kéz aminek a tulajdonosa számomra is ismeretlen. De a többieket otthagyta.
Én megmenekültem, ők pedig meghaltak. Tűzben, szenvedve, mint egy főnix. Utolsó daluk, az a sok sikoly, máig a fülembe zeng. És nem tud róla senki. Senki sem tudja hogy ott voltam, hogy milyen kicsin múlt, hogy engem is megölnek. De kik? A Kapitólium vezetői vagy a Lázadók. Nem tudom melyik lenne rosszabb. Azok akiket oly sokáig hittünk szeretett vezéreinknek, vagy azok akik most vezetnek minket. Nem tudom. És el szeretném felejteni.
Maggie lemászik. Sír. Megölelem, pedig tudom, ezt most nem kéne. Itt vagyunk ketten. Egy lány és egy "fiú". Ez csak rosszul végződik. Már ott rossz, hogy ketten vagyunk. Mert innen csak egy valaki jut ki. Aztán ott a folytatás, a fiú, lány felállás. Maggienek fogalma sincs róla hogy én nem az vagyok akinek látszok. Hogy nem lehetek a hős lovagja, nem tudom magunkat kijuttatni, mert gyenge vagyok. Mert egy egyszerű lány vagyok, a Kapitóliumból, aki félelmetes módon, el se gondolkodott azon, hogy megölje az egyik ismeretlen embertársát, mert a vadászösztön eluralkodott rajta, mint annak idején az első embereken, és tudta hogy csak egy élheti túl, és az életösztön, arra kényszerítette, hogy tegyen annak érdekében hogy ő legyen az az egy. Aki túléli.
Maggie könnyes szemmel néz fel rám. Észre sem vettem eddig hogy alacsonyabb mint én. Az arcát egyre közelebb hozza az enyémhez. A kis hang a fejemben hiába tiltakozik, Maggie megcsókol, én pedig amilyen gyorsan csak tudom eltolom.
- Ezt nem szabad. - mondom és lesütöm a szemem.
- Igazad van. - mondja és még mindig szipog. - Induljunk, jó?- kérdezi.
bólintok. Egymás mellett megyünk. Nem érünk egymáshoz. MIndketten fülelünk és én gondolkodom. Sajnálom Maggiet hogy becsapom. Hogy mennyire más volt ez mint Noellel. Hogy Noelt szeretem, Maggie pedig engem. Alexet. Vagyis nem fog megölni. Ebben biztos voltam. Úgy ahogy én sem tudnám megölni Noelt,  Maggie sem tud engem megölni. Noel! vajon most mit gondolhat. Mit érezhet? Féltékeny? Már miért lenne féltékeny egy lányra? Hülyeség. Ez most úgyis mindegy. A mellettem jövő Maggiere nézek. A haja hatalmas vörös koronaként veszi körül, az arcán a vékony koszrétegen, jól látszik, hogy hol folytak le a könnyei.
Meghallom a légpárnás jól ismert hangját, az ágyúdörrenéseket, és tudom, a két srác már nem létezik. Már nincs itt az Arénában. Szépen felöltöztetik a hullájukat, Eltüntetik a csúnya sebet, amit a nyílvessző hagyott, megmosdatják őket és a család által vásárolt koporsóba teszik. Aztán hazaküldik, hogy el lehessen temetni. Mert meghaltak.
ki érünk a hegy tetejére, és ott olyan látvány tárul a szemem elé hogy lélegezni is elfelejtek.
A hegy lábánál, egy kis ház áll. Rajta zászló,  körülötte fenyőerdő, a ház oldalán fejszék.
Íme a Hetedik körzet kicsinyített mása. 

13. fejezet I.rész

Tudtam hogy ami felém közeledik az nem állat. ó, egyáltalán nem. De az a személy aki felém tart nem engem akar meggyilkolni, ebben biztos voltam. Menekül. Innen hallom a ziháló légzését. Az enyém is felgyorsul. Az adrenalin elárasztja a vérem, ahogy rájövök, hogy könnyen lehet hogy meghalok. Mert a menekülő pont felém tart. Nincs időm gondolkodni, nincs időm elfutni. A bokorból Maggie esik ki zihálva, félelemmel a szemébe.
- Futás! - suttogja. És én engedelmeskedem.
A hátunk mögül Samantha és két másik srác futása és zihálása majd néha kurjongatása hallatszik. Hajtanak. Mint a vadakat. Én és Maggie pedig menekülünk, mert nincs mást tennünk. Nem tehetünk mást, hogyan szállhatnánk szembe a két nálunk jóval nagyobb és nehezebb fiúval és Samanthával. Esetleg lesből és a meglepetés erejével. De most egyik sem a mi pártunkon áll. Viszont hamarosan kifulladok.
- A fára. - mondom gyenge hangon. Maggie bólint és már kapaszkodik is fel.  én is követem a szembközti fára. Egészen magasra mászok hogy eltűnjek a szemük elől.  Aztán rájövök, hogy fentről elég nehéz lesz ledobni őket, merthogy ez a tervem. Elfutnak a fa alatt és én egyikükbe kést állítok. Lehetőleg Samanthába. Ha ő nincs a két fiú rögtön egymásnak esik.
Átnézek a másik fára, hogy jelezzek Maggienek, de ő már lejjebb is mászott, egy nyíllal a kezébe! Mióta tud ő nyilazni!?
Lejjebb mászok pont időben.
Bólintok Maggienek és odatátogom: Enyém Samantha. Bólint és felaljazza a nyilat.
Feszült csend. Csak a földre hullott levelek és ágak roppanása hallatszik ahogy a ránk vadászó csoport elér minket. Nem vesznek észre.
Könnyedén, és kissé idegesen futnak el előttünk. Maggie beleereszt egy nyilat a jobb oldalon futóba, én pedig Samantha után hajítom a kést, de Samantha túl gyors és a kés a vádlijába megy, de oda legalább elég mélyen.
Két ordítás. Az első  a srácé, rövid és talán az utolsó hang ami kijön a torkán. Meghalt. A második, Samantháé hosszú, és az elsőnek fájdalmas üvöltés, kegyetlenné és dühössé válik, ahogy megfordul és meglendíti a tüskés buzogányt.
Intek Maggienek, hogy most végünk. Ő azonban felmutatja a nyilat és nekem is int, készüljek, mert nem adjuk fel.
És ekkor esik le, hogy megöljük őket ha nem húznak el nagyon gyorsan.
Samanthának is leesik, hogy mi a helyzet, ahogyan visszafordult hozzánk, most úgy vált irányt, és fut amilyen gyorsan csak vérző sebbel kitelik tőle.
A másik fiú, pedig egyszerűen áll a halott srác mellett, kővé dermedve, könnyeivel küszködve.
- Futás. - morogja neki Maggie és biztatás képen a nyilával is intett.
A fiú ránk nézett. A szemében düh, félelem és, igen bosszúvágy. Látszott rajta hogy minket okol, végül is tényleg mi öltük meg, pontosítva Maggie. De nem volt más választásunk. Ugye? Vagy hagyhattuk volna elfutni? nem kellett volna rögtön utánuk lőni? De ők mit tettek volna. Megöltek volna minket. Ez a fiú pedig bosszút fog állni.
Egy pillanatra összenézünk Maggievel, ő is ugyanazt gondolja mint én. Bűntudat a szemében, de azt is tudja, hogy a srác bosszút áll. Elereszti a nyílat. Undorító hang ahogy a nyíl célba ér, belefuródik a srác hasába, felnyársalja. hörgés, halálsikoly. Vége.
És Maggie arcán könny csordul végig.

12. fejezet

Reggel a fán ébredek. Ezek szerint nem zuhantam le este, nem törtek rám a többiek, és még mindig az Arénában vagyok.
A nap kellemesen melegen süt. Fogalmam sincs hány óra, de még dél előtt van. Ezt csak onnan tudom, hogy nem vagyok még annyira éhes. Kicsit fülelek, de semmi. Egy árva élőlény se jár erre. Vagy nem hallom. Most mit csináljak? teszem fel a kérdést magamnak. Egyenlőre ez az egész viadal, leszámítva a falról leesésemet, olyan volt eddig mint egy kirándulás. Mint amikor Katnissel kimentem az Erdőbe és fára mászni tanultam, aztán ettünk. Örülnöm kéne, hogy még senki nem támadt rám, én mégis inkább félelmet érzek. Ami végülis jogos érzés egy ilyen helyzetben.
Most mit csináljak?
Talán megnézhetnéd, hogy mi van a hátizsákban. súgta az a felem aki tudta hogy lassan tovább kell indulni. És igaza volt.
Az ölembe vettem a fent említett táskát és kicipzároztam. Előkerült a málnapoharam. Bekaptam egy-két szem gyümölcsöt, de megmelegedett és fura ízű lett úgyhogy le öntöttem a földre. Aztán jól fejbe vertem magam a hülyeségemért. kidobtam a kaját ami lehet hogy az egyetlen élelmemet jelenti, plusz egyenesen a rejtekhelyem alá. Egy idióta vagyok.
Lemászok és összeszedem a bogyókat. Tiszta kosz mindegyik úgyhogy elhajítom őket, majd spuri vissza a fára.
A hajigálásom egyenlőre nem vonzott magával következményeket, úgyhogy megvizsgálom a táska tartalmát.
Egy nagy méretű kulacs. - üres.
Valamiféle drót. - mire megyek vele?
Egy doboz gyufa. - ha lenne mit sütni.
Apróra összegyúrható hálózsák. - ezt legalább tudom használni.
Jut eszembe hálózsák. Nem fáztam az éjjel. Hogy-hogy nem fáztam az éjjel? Vagy jókedvük volt a Játékmestereknek, aminek valljuk be nincs sok esélye, vagy még nagyobb meleg lesz, igen ennek jóval nagyobb esélye van. Melegházat csinálnak az Arénából. és ahogy erre gondolok, rosszul leszek a meleg hálózsáktól és visszadobálom a cuccokat a táskába. A kulacsot előre teszem.
Hiszen ha meleg lesz, akkor szomjas leszek, ha szomjas leszek akkor víz kell. Minél előbb.
Mégis először megnézem a késeimet. Hasonló mint a Központban, csak könnyebb. Talán le tudok vele teríteni valami állatot. És az agyam magától fejezi be a gondolatot: vagy embert.
Lekászálódok a fáról.
Először a málnás felé indulok, de eszembe jut, hogy samantha és gyilkolos csapata valószínűleg először a hegyoldalon keresnek maguknak ellenfelet vagyis áldozatot. Szóval tovább megyek felfelé, halkan és lassan, gondosan figyelve hátha meglátok, meghallok egy patakot, csermelyt, icipici tavacskát. De nem. Víz az nincs de hamarosan elérem a hegy tetejét.
egyetlen apró reccsenést hallok. Hátrafordulok, kezemben késsel, futásra készen.
Egy nyúl. Elég nagy, és egyáltalán nem fél tőlem. Én se tőle, csak a gondolattól, hogy legokosabban tenném, ha megölném és megenném. már egészen közel van hozzám és eldobom a kést. Bele szegény kis nyusziba. A fejébe. inkább nem részletezem.
Kihúzom a kést és úgy döntök, hogy most ebédelek. Dél lehet, a nap hét ágra süt, egy kis füst nem tűnik majd fel senkinek.
Megnyúzom, és próbálok nem lányként viselkedni, mert ugye én most Alex vagyok.
Szóval nem fúj-olok, nem hányom el magam, de ami a legfontosabb megnyúzom a szerencsétlen kis nyuszit. Soha nem csináltam még ennél borzasztóbb dolgot.
Tüzet gyújtok és megpróbálok nyársat csinálni, kisebb- nagyobb sikerrel.
Miközben sül a hús, hallgatózok. Nem akarok hívatlan vendégeket vacsorára. Inkább egy kis víz kéne.
Előszőr is azért mert szomjas vagyok, másodszor azért mert össze kell kenni valamivel az arcom. Mondjuk sárral.
Egyre inkább tudatosul bennem, hogy vizet kell szereznem. Szerencsére, talán már megsült a hús, úgyhogy megkóstoltam. Ettem ennél már jobbat is, de legalább nem nyers. Viszont nincs gusztusom hozzá, hogy az egészet megegyem, így a maradékot elteszem a táskámba, a parázsra homokot szórok. Így legalább nem füstölög. Már indulnék amikor megzördül nem túl távol az avar.
Valami azt súgja nekem, hogy most nem állat közeledik felém.

11. fejezet II.rész

Ez biztosan a Kapitóliumban van. Hátrafordulok, tőlem alig száz méterrel hegyoldal. Hát eléggé lekicsinyítették a Kapitóliumot.
A Bőségszarun lévő óra szerint még legalább 45 másodpercem van, hogy döntsek milyen taktikát alkalmazok.  Akár indulhatnék a hegyoldal felé is, minek keveredjek bele rögtön az első vérengzésbe.
Valahogyan előnyt kell szereznem. Körbenézek.  A jobb oldali fal alig fél méterre van tőlem, alacsony ablakokkal. Vajon aktiválták a podokat rögtön ahogy felértünk, vagy csak miután letelik az egy perc akkor lesznek beindítva a csapdák?
Fél perc.
Döntenem kell, lehet hogy meghalok, de ha nem, akkor rettentő nagy előnyt szerzek. A többi Kiválasztott nem látja a Bőségszarutól, hogy mit csinálok.
Kifújom a levegőt és egészen a fémkör széléig araszolok, hogy minél nagyobb legyen a lendületem. Nagy levegő, egy lépés, két lépés, ugrás.
A kezeimmel a felső párkányhoz nyúlok és .... nem robban. kicsit várok, de semmi.
még 20 másodperc.
Araszolni kezdek a falon. Ablakpárkányból, ablakpárkányba a lehető leggyorsabban, közben a másodpercszámolón is rajta tartani a szemem. Ha letelik az idő, futva kell folytatnom a dolgot, minél gyorsabban át kell érnem a hegy másik oldalára. Ha van másik oldala.
Mert a másik oldalán elvileg a Körzetek vannak. Ha nem  csak a Kapitólium, hanem egész Panem az Aréna, akkor érthető, hogy mért ilyen kicsi a főváros, 10 sugárút a 10 Kiválasztottal egészen a Bőségszaruig, biztos, hogy van valami a hegy másik oldalán.
10 másodperc.
Elég gyorsan haladok, de nem fogok teljesen odaérni. Mindegy, ennyi előny is előny. Lejjebb mászok, hogy kisebbet kelljen ugornom.
És akkor valahol robban egy akna.  A félelemtől és a meglepetéstől önkéntelenül is elsikítom magam, majd a szájam elé kapom a kezeimet és elvesztem az egyensúlyomat.
Zuhanás közben a fejem a Bőségszaru irányába fordítom.
2...1...0
A hátam eszméletlen erővel ütődik a földhöz, majd a fejem is követi. De nincs időm a fájdalommal törődni, a testemet elárasztja az adrenalin, szinte hallom ahogy a többik mint a puskából kilőtt golyók szaladnak a szaru felé, velem együtt.
Előbb érek oda. Felkapok egy közepes méretű hátizsákot és a késkészletet, nincs másra időm és nincs kedvem mást cipelni.
Rohanok vissza. A fejemet néha hátra fordítom és látom hogy már többen elérték a szarut és elkezdődik az öldöklés.
Se Maggie, se Samanthát nem látom. Hogy ez szerencse-e azt nem tudom, de ebben a pillanatban nem tud érdekelni, tovább futok.  Egyenesen be az erdőbe.
Nem merek lassítani, csak futok hegynek fel. Nem túl meredek, de nem tudom milyen magas. Remélem a hegyet is lekicsinyítették.
Nem tudom pontosan hogy milyen fák vesznek körül, de tölgynek tippelem, mert a levelei átengedik a fényt, így sajnos elég nagy az aljnövényzet ami hatalmas zajt csap. De mégse hallja meg senki. Vagy csak nem támad rám. Nem hiszem, hogy a holdképűn vagy Samanthán kívül ebben a csapatban bárki is gyilkolna csak úgy. A vívós lány is gyanús nekem, de nem az a hidegvérű gyilkos.
Muszáj lassítanom.
Nem tudom, hogy merre járok, de ez nem zavar. Egyenlőre nem vagyok éhes, se szomjas, de azt is tudom, hogy ez nem sokáig marad így. Aki olyan rendszeres étkezéshez van szokva mint én, az éhes lesz előbb, vagy utóbb. De inkább előbb. Kaját kell szereznem amíg még van erőm és nincs sötét.
Meg vizet.
Lehet nem is az ellenfeleimtől kéne félni? Egyszerűen csak a helyzettől.
De ebben a helyzetben senki sincs előnyben. Nem hiszem hogy aki esetleg erősebb könnyebben talál vizet vagy élelmet. Sőt aki nagyobb, az hangosabb és aki hangosabb az elijeszti az állatok. De a növényeket nem! Ehető növények!  Azokat legalább ismerem. Hirtelen megörülök a nagy növényzetnek és próbálok pár ismerős bokrot találni a közelben, és akkor rátalálok. A hatalmas, gyönyörű, fogalmam sincs hogy hogy kerül ide, de málnás. Hatalmas, lédús gyümölcsökkel.
Közelről megvizsgálom és igen, ez minden bizonnyal málna.
Pár méhecske döng körülötte, de csak a normális nem bántasz-én se bántalak. Kinyitom a hátizsákot és az első kezembe akadt holmiba, ami egy széles szájú ivóedény, málnát szedek-eszek.
Végül az edénykét bezárom és hivatalosan is málnapohárnak keresztelem.
Egyetlen problémám, hogy sötétedik. Nem tudom hogy-hogy ilyen gyorsan, lehet hogy már lezajlott a vérengzés és szeretnék a Játékmesterek, ha vége lenne az első napnak. Őszintén, én is.
Viszont valami alvóhelyet kell találjak. Minél gyorsabban.
Eltüntetem a lábnyomaimat és a táska nyomát a fűben.
A választásom egy elég öregnek tűnő fára esik. Feljebb is vannak ágai és tölgyhöz képest dús lombkoronája van. A tanultak szerint kezdek el mászni. A késkészlettel az övemen és hátizsákkal a vállamon viszont jóval nehezebb mint anno Katnissel. De feljutok és ez a lényeg. Elég magasan vagyok, és már elég sötét van. Nem tudom megnézni hogy mi van a táskában. Talán majd, ha kivetítik a halottakat.
És akkor eszembe jut amiről a menekülés, a félelem, a málnás elvonta a figyelmemet. Hogy kik halhattak meg. Először az aki miatt robbant az akna. Maradt kilenc. Viszont út közben egyáltalán nem figyeltem az esetleges ágyúdörrenést. Ha egyáltalán volt már. Hamar kiderül, hogy nem.
Három.
Két dörrenés, plusz az aknás. Az úgy három. Máris csak heten vagyunk. De kik haltak meg?
Én élek. Van pár ember akikben biztos vagyok, a holdképű, Samantha, vívós lány, és bízok benne hogy Maggie is rendben van. Ilyen kevés embernek hatalmas lesz az Aréna. Vagy mégse? ha a Kapitólium méretét vesszük alapul, mégse olyan hatalmas. Simán elkaphatnak.
Felharsan az új himnusz, és megjelennek a képek:
A második kerületből a srác, Orlando. Egyszer közösen lifteztünk.
A negyedik kerületből a kislány aki gyakran sírt. Nem tudom már a nevét.
És az ötödikből Jerry, Samantha egyik csodálója. Vajon maga Samantha nyírta ki? Nem, akkor lebukott volna a másik kettő előtt. Lehet a holdképű volt a gyilkosa.
Vajon ki robbantotta fel magát?
Ki, kit ölt meg?
Érdemes ezen nekem elgondolkozni? Valószínűleg nem, teljesen mindegy, ha olyan helyzetbe kerülök, nekem is gyilkolni kell, erre jobb felkészülni.
A nyakamba kötött medálhoz nyúlok. Anyára, apára, Alexre és Noelre gondolok. Most biztos megnyugodtak egy kicsit, hiszen túléltem az első napot. Élek.
A boldogság szétárad a testemben, ami a helyzetemet nézve, kicsit ironikus érzés, hiszen meddig maradok itt boldog? ha szerencsém van reggelig.
És eddig szerencsém volt.

11. fejezet I. rész

Noel reggel már nincs mellettem. Igazán nem bánom, mert arra kelek, hogy hányingerem van, és kidobom a tegnap esti levest.
Irány a fürdő, ahol a zuhany alatt, utoljára sírhatok teljesen egyedül egy jó nagyot. Egy kicsivel talán kevésbé vagyok feszült. A ruha amit a polcon találok, nagyon egyszerű, barna anyagból van. Egyszerű melegítő nadrág és póló, rajta egy jól látható egyessel. Kivételesen vízhatlan sminket teszek fel, ami egy fél napig talán rajtam marad, ha szerencsém van az Arénával,talán egy teljes napig.
Most hogy nincs mivel elterelni a gondolataimat, Noel is befurakodik a fejembe. Nem tudom, hogy mi van köztünk, hogy azért vigasztalt és segített, mert megszánt engem, vagy mert úgy gondolta , hogy ez a helyes, vagy mert esetleg több vagyok neki mint egy egyszerű Kiválasztott.
Nem tudom mit jelentene, ha az utolsó lenne az igaz. Talán semmit, hiszen én nemsokára meghalok. Valószínűleg.
Az ebédlőben, már mind ott vannak, az egyetlen üres szék Noel mellett van. Leülök, de rájövök, hogy nem tudok egy falatot sem enni, amin nem csodálkozom. Samantha csak fecseg és zabál. Komolyan, fogalmam sincs hogy csinálja, de jól teszi, hogy eszik, hiszen az Arénában nem lesz egyszerű élelmet szerezni. Erre gondolva én is magamba tuszkolok egy kis kaját. Végül amikor mindketten végzünk, mindenki feláll, hogy elköszönjön, vagy éppen lekísérjen minket. Katniss mindkettőnket megölel, és a fülembe súgja: Maradj életben!
Köszönöm a tanácsot, igyekszem... gondolom magamban, és már Peeta zár ölelésbe.
Noel fog minket lekísérni.
A liftben feszült a hangulat, Noel nem igazán foglalkozik Samanthával, hiába teszi az agyát. Engem ez titokban felvidít, de ha eszembe jut hogy hová tartunk össze-vissza szidom magam, hogy koncentráljak, ne bugyutáskodjak!
A repülő út csendesen telik, belém döfnek egy nyomkövetőt, majd étellel-itallal kínálnak, amikből próbálok egy keveset elfogyasztani.
Elsötétítik az ablakokat, leszállunk és beterelnek egy szobába.
Noel először Samanthához megy be, hogy vele beszélgessen egy kicsit, én addig megiszom egy pohár vizet, mert eszembe jut a lehetőség, hogy az aréna egy sivatag lesz.
Kopognak és bejön Noel.
Megölel.
Elővesz, egy nyakláncot.
- Ezt, ott hagytad. - mondja és a hátam mögé megy és a nyakamba akasztja.
- Köszönöm.
- Semmiség. - mondja ezt már a szemembe.
A szemébe nézek, a gyönyörű, elbűvölő, titokzatos szemébe. Megfogja a kezem és közelebb húz magához.
- Győzni fogsz. - suttogja és megcsókol.
A hasamban lévő pillangók, őrült sebességgel kezdenek el csapkodni, hevesen túrom bele a kezem a hajába, és szívom magamba az illatát.
Úgy érzem az idő megáll, mert Noel szeret és boldog vagyok. Elfelejtem egy pillanatra, hogy éppen meghalni készülök, és hogy lehet hogy embert kell öljek.
Mindent elfelejtek, mert csak Noel van és én, és a mi boldogságunk.
Ezt a gyönyörű szappanbuborék életű világot pukkasztja ki a monoton, gépies női hang, miszerint álljak be az üveghengerbe.
Noel gyengéden eltol magától és mosolyog.
Ahogy mondta az idegesítő hang, a csóktól kissé részegesen, beállok a hengerbe, ami magába zár. A kezemet az üvegre teszem és Noel is.
10...9...8...7...6...5...4...3..2...1..
És a búra csak emelkedik, én lent kell hagyjam Noel, a csókunkat, a boldogságunkat, és fel kell jöjjek a kegyetlen valóságba. Ahogy körülnézek először rettenetesen meglepődök, egyik Kiválasztottat sem látom. A Bőségszaru tőlem kétszáz háromszáz méterre áll, a sikátor legvégén ahová felküldtek. A házak mellettem a pink, a türkiz és a legfeltűnőbb színekkel vannak bevakolva.
Bárhonnan felismerném ezt a sikátort, a sikátort a Kapitóliumból.

10.fejezet

A fekete nadrágom könnyedén beszívja az izzadtságomat. Félek hogy lecsorog rólam a smink. A mellettem ülők, nem veszik észre, hogy mennyire izgulok. Még nincs itt mindenkit. Se a holdképűt, se Maggiet nem látom. A jobb oldalamon Samantha ül, természetesen kissé elhúzódva. Mélyen dekoltázsólt, vékony pántú ruha van rajta, egészen halvány rózsaszín színű. Be kell valljam, hogy Samantha gyönyörű  a ruhában. Az összes hímnemű Kiválasztott rajta legelteti a szemét. Nekem is azt kéne tennem, hogy ne lógjak ki a sorból, de nincs gusztusom hozzá. Hogy Samanthát bámuljam! Aki szép, de gonosz. Csak azt nem tudom, hogy hogyan kapott kilenc pontot... Mit mutathatott amit más nem. Hiszen nem is gyakorolt semmit... Egyetlen egy dolgot csinált: Elcsavarta a többiek fejét. Vajon az Arénában is ez lesz a taktikája? Először szempillát rebegtet, majd megmérgez? vagy hátba szúr?
A fiúkkal könnyű dolga lesz. Az a három aki követte, az Arénában is utána lohol majd. Ezt már most tudom. Most is itt legyeskednek körülötte. Persze mind a mellét bámulja. Samanthát nem zavarja. Sőt még élvezi is a helyzetet. Lehet hogy elcsábította a Játékmestereket is? Lehet ilyet csinálni? Vagy ha nem is lehet, meg tudta csinálni?
Én nem igazán figyeltem, hogy kik ülnek fent a páholyban, kik figyelik, hogy hogyan teljesítek. Elvileg, a régi motoros Plutarch, a helyes lázadófiú Gale és a jelenlegi Vezető Paylor, is beleszól a dolgokba. Nem szívesen kerülnék szembe ezzel a hármassal. Pedig éppen ez lesz. 10 gyerek szembenéz a Lázadókkal és egymással.

A kezem lecsúszik a kanapéra és hallom, hogy valaki a bátyám nevét mondja mellettem. Vagyis most az én nevemet.
- Alex! Hé, itt vagy? - kérdezi egész vidáman egy lány hang. Ahogy felnézek Maggiet látom meg. A hajával csináltak valamit, így most göndör, de sokkal hosszabb mint volt. Sötétzöld, szinte fekete ruha van rajta, ami csillog a fényben. A lábán ugyanolyan narancssárga színű cipő, mint a haja 10 centis sarkakkal.
- Szia. - mondom és jelzek, hogy üljön le mellém.  Letelepszik, és nagyot szusszant.- Hogy bírsz azokkal menni? - kérdezem és a cipője felé intek a fejemmel. Régebben anya is mindig rám tuszkolta a magassarkúkat, főleg miután elment otthonról Dalia. Szörnyű volt. Az 3-5 centisekkel még nem lett volna baj, de amikor arasznyiakat akart rajtam emelni, na azt nem bírtam. Se menni, se megmaradni nem tudtam bennük.
- Hozzá vagyok szokva. - mondja és zavartan elmosolyodik.
Valamit titkol. Ez szinte biztos. Az rendben van, hogy az ötödik kerületből származik. Nincs abban semmi rossz. Tud lopni, nem is akárhogyan. Gondolom muszáj volt neki. De miért szégyenli magát azért mert tud magassarkúban járni? Valószínűleg sosem tudom meg. Nem baj. Nem ezért vagyunk itt. De mégis zavar. Maggie tele lehet titkokkal.
Egy rózsaszín-lila-fekete ruhás, loknis nő lép be hozzánk, csíptetős jegyzettel a kezében.
- Az Első Kerület lány kiválasztottja készüljön. 1 perc a kezdésig.
Samantha idegesen csettint az ujjával, és elhessegeti a rajongóit. Nagy levegőt vesz és a lépcsőhöz libben. Ekkor veszem észre, hogy a ruha alsó fele, egészen combközépig fel van vágva, Ezt azért már túlzásnak tartom...
Kigyúl a piros lámpa az ajtó felett, és Samantha felsétál a lépcsőn. Amikor a színpadra ér, elkerekednek a szemek. Kicsit elpirul. Direkt. Ő lesz a gyönyörű, szemérmes lány, aki szégyenli nagyapja szörnyű cselekedeteit és úgy érzi tennie kell valamit. Hát elég jól kitalálták. Samantha tökéletesen alakít. Cesar, megdicséri a kilenc pontja miatt, és kérdezi, hogy mit csinált. Samantha szégyenlősen válaszol, hogy az titok és igazán el szeretné mondani, de nem szabad. A közönségből szomorú sóhaj szakad fel. Ezután jön a " miért téged támogassanak? mi hajt majd az Arénában?" kérdés. Samantha tökéletesen felel rá. Biztos vagyok benne hogy ezt a mondatot úgy tanították be neki: Azért szeretném, hogy támogassanak, mert szeretném bebizonyítani, hogy jobb vagyok mint a nagyapám. Szeretném jóvá tenni azt amit ő művelt, szeretnék segíteni a Körzetekben élőkön.
Taps-taps-taps... Hogy ez a lány mennyire átlátszó. És ez csak nekem tűnik fel. A közönségben többen könnyeznek, a szegény lányért, akinek bűnhődnie kell nagyapja helyett. Oké, ezt én sem tartom fair dolognak, de Samantha túl játssza magát.
- Első Kerület, fiú kiválasztott. - mondja a csíptetős.
A lábam és a kezem remegni kezd. Félve nézek Maggiere, aki támogatóan bólint.
- Minden rendben lesz. - mondja. Na persze... De meg kell próbálni.
Samantha a színpad másik oldalán távozik, tapsvihar közepette. Nehéz lesz felül múlni, sőt szinte lehetetlen. Próbálom feleleveníteni  a próbabeszélgetést Peetával és úgy tenni mintha nem egész Panem figyelne.
Piros lámpa. Lépcső. Köszönés. Kézfogás. Kezdődik.
- Szóval, Alex, mind ismerjük a te szomorú történetedet. Tudjuk hogy otthon az ikertestvéred vár, akit meg is kérdeztünk hogy szerinte miért fogsz te nyerni. - kezdi Cesar.  
Tessék? Erről lemaradtam... Készült interjú Alexszel, és én nem tudok? Miről maradtam még le?
Cesar észreveszi az értetlenségemet és leadják az interjút.
Alex hosszú hajjal, szoknyában, sminkben ül a nappalinkban. Minden olyan mint amikor elmentem, csak Alex arca nyúzottabb. Az interjú nagyon rövid, szinte csak a "hogy vagy?" "szia" szerepelnek benne, majd A Kérdés.
- Alex azért fog nyerni, mert megígérte nekem. - mondja egyszerűen a bátyám.
Elmosolyodom. Nem tudtam hogy mit fog válaszolni, de ez a válasz tetszett. Rá vallott. Nem mutatott be hősként, viszont erősítette, az őszinte, kedves imadzsemet.
Cesar, olyan, "na mit szólsz hozzá" mosollyal nézett rám.
- Igen, ez így igaz. Mielőtt eljöttem megígértem neki, hogy megnyerem a Viadalt és hogy még látjuk egymást. - a hangom magabiztos, pedig a sírás fojtogat.
A közönség ellágyulva figyel. Engem, a nyíltszívű, szerető testvért.
- Alex, mint tudjuk, 8 pontot kaptál a Kiképzésen. Samantha kilencet. Van köztetek valami rivalizálás? - kérdezi.
Huh... erre nem számítottam. Mit kéne mondanom? Hogy utáljuk egymást? Akkor mi lenne a kedves, megértő sráccal aki eddig vagyok? Muszáj azt mondanom, hogy jól megvagyunk. Hazudok. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, mert itt mindenki hazudik, de akkor is. A kedves, szeretetteljes FIÚ mégiscsak kisebb hazugság, mint az hogy kedvelem Samanthát. De muszáj lesz hazudni.
- Nem! Dehogy!- mondom szinte felháborodva. Ez tetszik a közönségnek. - Nagyon örülök neki, hogy ilyen ügyes. A mentoraink mindkettőnkre nagyon büszkék. - fejezem be és remélem hogy jól válaszoltam. A közönség soraiban egy ismerős arcot keresek. Noel. A fejével int, hogy minden rendben.
- Apropó mentor! - kezdi Cesar, mintha csak most jutna eszébe, pedig biztos tervezte ezt a kérdést. - Hogy jöttök ki a mentoraitokkal? Milyen érzés két hőssel dolgozni?
- Peeta és Katniss, mindenben segítenek nekem, és támogatnak. Örülök hogy ők lettek a mentoraim. - válaszolom, és most nem hazudok. Ez tényleg így van. Az órára nézek: 5-4-3-2-1 letelnek az utolsó másodpercek, és felharsan a sziréna.
Meghajolok és megtapsolnak. Majdnem akkora tapsot kapok mint Samantha.
Lebotorkálok a színpadról. Katniss és Peeta felkísérnek minket a szobánkba. Pedig meg akartam nézni Maggiet. Most már mindegy. Holnap úgyis találkozunk. Az Arénában. A gyomrom összeugrik és lemondok a vacsoráról.
Zuhanyzok, és az ágyba bújok. De nem tudok elaludni. Az érzés, hogy ez az utolsó éjszakám, amikor nem vagyok halálos veszélyben, fogva tart. Forgolódok és éhes leszek. Ez jó jel. Talán már nem is izgulok annyira. Halkan a konyhába osonok.
Valaki van odabent. Remélem hogy nem Samantha. Szerencsém van. Noel az.
- Szia. - köszönök halkan, összehúzom a köntösömet és leülök szembe vele a pulthoz.
Rám mosolyog.
- Hogy-hogy ébren vagy még? - néz rám, és felhúzza a szemöldökét.
- Ezt én is kérdezhetném. - mondom kitérve a válasz elöl.
- Most ért véget a party.
Kérdőn nézek rá.
- A viadal szervezők partyja. Stylistok, játékmesterek, narrátorok, mentorok.
Bólintok.
- Kapok abból?- kérdezem és a gőzölgő levesre mutatok előtte.
- Tiéd lehet, én már ettem a bulin.
- Akkor minek melegítetted meg?
- Itt találtam. Valószínűleg az egyik cseléd melegítette meg, neked.
Nem igazán érdekel, hogy miért volt ott a leves, de nagyon finom. Miután végzek, már nem izgulok annyira. Noel fürkésző tekintettel figyeli az arcomat.
- Nem tudsz aludni igaz. - nem kérdezi, megállapítja.
- Igaz.
Felállok az asztaltól és a szobám felé megyek. Követ.
Bebújok az ágyba, ő pedig betakargat. Megpuszilja a fejem és mellém fekszik.
Álomba ringat.

9. fejezet II. rész.

Katnissel ezután kocsiba szállunk és visszamegyünk a Kiképzőközpontba. Ott már Peeta vár rám, hogy megtárgyaljuk mit is fogok csinálni az interjúban.

Őszintén, talán még jobban izgulok , mint a Pontozás miatt. Ez alapján az interjú alapján, döntik el a nézők, hogy szeretnek-e vagy utálnak. És nekem fontos lenne, hogy szeressenek. Hogy a támogatók segítsenek az Arénában. Hogy ne nyírhassanak ki a Játékmesterek, mint egy mellékszereplőt. Igen, én leszek a főszereplő, aki a végén nyer. Csak magabiztosnak kell tűnni. 

- Szia! - köszön, lelkesen Peeta.

 A szívem hevesen kezd verni és a kis lepkék  a hasamban szárnyra kelnek, Noel is a szobában van, de nem néz rám, hanem egy füzetbe merül. Rajzfüzetbe. 

- Sziasztok! - köszönök hangosan, amire Noel is felnéz és kapok egy mosolyt. 

- Jól éreztétek magatokat Katnissel?
Bólintok.
leülök a Peetával szemben lévő fotelbe.
- Úgy gondoltam, hogy te lennél a barátságos, közvetlen fiú, az 1. Kerületből... - vág bele rögtön a közepébe Peeta, és kérdőn néz rám.
Barátságos? Közvetlen? Nem éppen a legszerencsésebb jelzők, annak aki meg akarja nyerni a viadalt.
- Hidd el, hogy most ez kell a közönségnek! Annyi kegyetlen és szívtelen győztest, kiválasztottat láttak már. Te azzal fogsz kitűnni, hogy más vagy!
Hát... Peeta nagyon lelkes ezért kelletlenül, de rábólintok. Barátságos, nyílt. Végül is, egyszerübb mint a kegyetlen, vagy hát, egyszerűbbnek tűnik.
Kérdez, válaszolgatok. Noel csak rajzol, és jegyzetel. Nem néz rám, nem küld egy biztató mosolyt. Semmi.
A kérdések egyszerűek. Egyetlen kérdést kivéve:
- Mond csak Alex - kérdezi Peeta, mintha Ceaser lenne - esetleg van egy lány aki hazavár?
Az igazság az, hogy Alexnek van barátnője. De ez titok. A lány az Ötödik kerületből származik. Alex valami bulin ismerte meg, és elmondta nekem. De csak nekem. És én most ország világ előtt tárjam fel, hogy itt van ez a lány, akivel én /mármint Alex/ együtt van. Persze, egyszerűbb lenne,  ha nem mondanám el. Viszont ha kiderül, akkor tönkremegy a barátságos, nyílt, őszinte fiú imadzsem.
Erre Peeta se tud mit mondani. Végre Noel is felnéz.
- És Kiara neked van barátod? - kérdezi Peeta.
Nem tudom hová akar kilyukadni. Meg különben is, ez hogy jön ide? Kit érdekel hogy van-e barátom.
Különben nincs. Úgyhogy mindegy.
Megrázom a fejem.
- Akkor azt mondod, hogy nincs barátnőd, de van egy lány aki nagyon tetszik.
Bólintok.
- Mehetsz. Noel megmutatja, hogy milyen lesz a ruhád. - fejezi be Peeta, az így alig negyed órányi megbeszélést.
Noel feláll, én pedig követem. A szobámba megyünk, ahol az ágyon egy sötétzöld zakó van. Az a zakó ami Alexen volt. Vagy hasonló.
- Miért? - csak ennyit kérdezek, mert az emlékek elözönlik a fejemet. Ahogy Peeta kihúzza a cetlit. Alex ahogy a széken ül. Ahogy azt mondja becsaptam. Hogy megígértem neki, hogy találkozunk.
Sírok. Csöndesen. Nem hisztizek, hanem könnyezek.
- Így látott meg először a nagyközönség. - mondja Noel teljesen nyugodtan, mintha nem is venné észre hogy sírok.
Bólintok. így láttak meg először. De nem engem, csak azt akinek engem hisznek. Alexet látták meg. Így látták meg először. És így látják utoljára az Aréna előtt. Mint azok a versek aminek az első meg az utolsó versszaka hasonló, vagy ugyanaz. Keretvers. Vagy valami hasonló.
Az órára nézek. Három óra van még az interjúkig. Samantha fogja kezdeni, aztán én, aztán tovább a többiek.
Morgok valamit Noelnek, hogy elmegyek zuhanyozni. Észre sem veszi, már a füzetébe firkál.
A meleg víz megnyugtat. Tudom hogy ma este alszok utoljára ágyban. Hogy ma este még nem kell az életemért küzdenem, senki nem akar megölni. Talán sikerül egy két támogatót szereznem. Ki tudja?
Bolyhos köntösben megyek ki, és megkérem Noelt, hogy menjek ki.
- Szólj, ha jöhetek sminkelni.
- Rendben.
Pár perc alatt felveszem a ruhát és kiabálok Noelnek, hogy jöhet.
Mialatt sminkel, nem néz a szemembe. Mintha egészen máshol járna az esze.
- Valami baj van? - kérdezem, mert elegem van a nagy csendből ami a szobában van.
- Baj? Nincs baj. - mondja és szinte meglepődik. Mintha neki soha se lennének problémái.
- Csak, úgy tűnik, mintha máshol járnál. - mondom és felhívom  a figyelmét egy foltra az arcomon, amit nem alapozott barnábbra.
- Csak gondolkodom. - fájna neki jobban kifejteni. Nem kérdezek rá. Ha akarja elmondja, úgysem tudom belőle kicsikarni addig.
- Gyönyörű vagy. - mondja, miközben a kisminkelt arcomat nézi.
Azt hiszem elpirultam.
- Egy fiúra, nem szokták azt mondani, hogy gyönyörű.
- Valóban. Nem szokták. - mondja és kimegy.
Komolyan nem értem, hogy mi van vele...