14. fejezet I.rész

Minden körzet. Ott volt, mind a tizenhárom körzet kicsinyített mása. bár innen nem láttam mindet, tudtam hogy megvannak. Melyik hülye kicsinyíti le Panemnek csak egy részét? Egyik sem.

Leülünk. Nem tudom mit kéne mondjak Maggienek, mit kéne csinálnunk? Egyáltalán használnom kell a többes számot? Most már szövetségesek vagyunk? Talán. Hiszen Samantha mindkettőnket meg akar ölni. És nem is csodálkozom rajta. hiszen a vádlijába állítottam egy kést. Van oka haragudni. De nekünk is. Már megint ez a fránya többesszám. Már pont akarnám kérdezni, de Maggie megelőz. 

- Tudod, csapatként több esélyünk van.

- Csak egy ideig. - jegyzem meg, mert eszembe jut az a variáció hogy csak ketten maradunk a legvégén. Még csak az kéne.

- Igen hasznos ideig. Nekem legalábbis az idő csak addig hasznos ameddig meg nem öltek. Teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy esetleg a karodban halok meg. 

Bólintok. Igaza van. Ennek a Viadalnak nem mi vagyunk a nagy esélyesei. Hanem a Holdképű srác, akiről azt se tudom hogy hol van. 

- Nincs vized? - kérdezem, mert most hogy szövetség vagyunk, simán adhatna. 

- Nincs, de tudom hol szerezhetünk. - mondja és feláll, majd engem is felhúz.

                                                                     *   *   *

A kicsinyített körzet, határánál álltunk. 

- Komolyan úgy gondolod, hogy a házban lesz a víz? 

- Biztos vagyok benne. - mondja valóban magabiztosan.

- És mire ez a nagy bizonyosság? 

- Különben miért van itt? - kérdezi, és átlépi a körzet határát. Abban a pillanatban ahogy mindketten beérünk a "Körzetbe" láthatatlan fal húzódik fel mögöttünk. Rémület, úgy terjed szét a testemben mintha a szívem pumpálná a vér helyére, eljut az agyamtól, a lábujjamig, és elfog a remegés. Maggie azonban nem lepődik meg. Mintha tudtam volna hogy ez lesz.
- Készítsd a késeidet Alex. - mondta halkan. És neki azonnal az egyik kezében volt az íj és másikban már a tegezhez nyúlt. Én engedelmesen, markoltam az övemre csatolt késeket, hogy bármelyik pillanatban megöljem aki felénk tart. De senki nem jött. Aztán egyszerre a néma csendet, egy sikoly vágta ketté. Egy lány sikoltott, aztán egy fiú. Aztán egyre többen. kisfiúk, kislányok, nők és férfiak, lányos, fiúk. Mi pedig összegörnyedtünk a fájdalomtól amit ők érezhettek. Csak térdepelünk az üveg mellett és imádkozunk hogy vége legyen. De úgy tűnik nem lesz. Hogy örökké fáj. Örökké kínoznak minket és a sikoltókat. Fogalmam sincs hogy kik ők. Nincs köztük egyetlen ismerős hang se. Pontosabban, volt egy. De csak egy pillanatra, úgy hallottam hogy apám üvöltött, de rögtön elhallgatott és a gondolatomat félre söpörte a fájdalom.
Végül elhallgattak. Letelt az örökké, és én reszketve, küszködve siettem a fák közé. Hogy mért pont oda? Nem tudom. Megálltam előttük. És akkor láttam meg. Az apró, arany táblácskákat a fenyőfák törzsében. Mindegyik arany táblácskán egy-egy név és egy szám.
Az első fán ez állt:

Alice 1. Éhezők Viadala. 

Akkor jöttem rá, hogy a sikoltók, már meghaltak. Bár éltek egyszer, de meghaltak. utolsó halálsikolyukat hallottuk. Mert a sikoltók a viadal áldozatai voltak. Az összes Hetedik Körzetbeli Kiválasztott aki meghalt. Akinek a haláláért a Lázadók minket okolnak.
futva, botladozók a fák között míg rá nem találok arra az arany táblára amit keresek:
Joe 
30. Éhezők Viadala