25. fejezet

Azok is ott vannak, akik engem keresnek.

És valóban, ott vannak. A kanapén ott ül Katniss, Peeta és Noel. Mögöttük pedig négy rendőr. Két férfi és két nő. Amint meglátnak, felém indulnak. Ösztönösen hátranézek, de a liftajtó már becsukódott. Különben is, felesleges lenne menekülni, úgyis elkapnak.

A két férfi oldalról megfog, amire az addig a kanapén ülők felpattannak, és felénk rohannak.

- Hagyja békén a barátnőmet! – kiáltja Noel és engem, a veszélyes helyzet ellenére, elönt a boldogság. Megpróbálja lefejteni rólam a rendőrök kezét, de hátulról, mielőtt sikoltani tudnék, áramot vezetnek belé és összecsuklik. És abban a pillanatban kezdek el toporzékolni, kiabálok, sírok és úgy érzem visszakerültem az Arénába. A könnyeimen keresztül látom, ahogy Peeta és Katniss is megindul, hogy segítsenek, de őket is elintézik. Ekkor kezdek el még jobban sikoltani, harapdálni, rugdalózni. Engem is áramütés ér és elsötétedik a világ.

Oo.oO

Nem nyitom ki a szemem. Nem nyitom ki a szemem. Nem nyitom ki a szemem. – mondogatom magamban. – Ameddig azt hiszik, hogy ki vagyok ütve, hátha mondanak valami érdekeset.

Érzem, ahogy egy székbe ültetnek, a kezeimet a karfához kötik, a lábaimat pedig össze. A fejem hátracsuklik, és alig bírok nyelni.

- Mikor fog magához térni? – kérdezi egy ismerősnek tűnő női hang.

- Percek kérdése az egész. – válaszolja az egyik rendőr.

- Mondtam, hogyha lehet, békésen intézzék.

- Nem lehetett.

Néma csönd. Ezek az emberek itt arra várnak, hogy felébredjek. Miért akarta az első hang, hogy békésen intézzék? Ez egy jó kérdés, viszont ahhoz hogy megfeleljem, meg kéne tudnom, hogy kihez tartozik a hang. Icipicit szétnyitom a szemhéjaim.

- Ébredezik. – mondja a rendőr.

A csudába, észrevettek.

- Keltsd fel. Nincs időm szórakozni. – mondja egy harmadik hang. Egy férfié.

- Igenis. – mondja a rendőr, majd közelebb jön, és leken egy pofont.

- Egy ébresztő dalnak jobban örültem volna. – mondom, miután felemel a fejem és kinyitom a szemem.

- Milyen vicces kedvünkben vagyunk. – jegyzi meg gúnyosan a férfi. Te jó ég, ez Plutarch Heavensbee! A viadal Főjátékmestere. A nő pedig, Paylor! Az elnök.

Úgy érzem nagyon rossz helyre kerültem.

- Hagyjad Plutarch. – mondja az elnöknő.

- Már miét hagynám? Megegyeztünk, erre ő megszegte!

- Bátor lány vagy. – mondja Paylor ezt már nekem. – Szeretem a bátor embereket. Ám, nem szeretem, ha valaki megszegi, amit ígért.

Azt kell, mondjam, nekem valahogy Paylor szimpatikusabbnak tűnik. Az más kérdés, hogy valószínűleg meg fognak ölni, de ha lehetne választani inkább Paylorral beszélgetnék.

- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezi a férfi.

- Mondtam, hogy fogd be Plutarch! – mondja fenyegetően a nő, majd újra felém fordul.

- Miért szegted meg, amit ígértél nekünk?

Két választásom van. Vagy azt mondom, hogy megbolondultam, ami a körülményekhez képest, nem tűnik lehetetlennek, vagy az igazat. Miért hazudnék? Így is-úgyis meghalok.

- Mert úgy láttam helyesnek. – mondom végül az igazat.

- Úgy látta helyesnek. Úgy látta helyesnek! – röhög Plutarch. Kezd elegem lenni ebből a pasasból. – Kedvesem, tudod te mekkora galibát okoztál? – kérdezi ezt már teljesen komolyan a szemembe nézve.

- Azt hittem felfogtad, amit mondtam. – kezdi a nő, egyre nagyobb hangerővel. – Fogd be, vagy menj ki! – fejezi be, szinte már ordítva.

A férfi pedig bólint, leül az egyik bársonyfotelbe és egy szivarra gyújt.

- Valóban elég nagy bajt csináltál. – mondja Paylor is.

- Na, pont ez mondtam én is. – vág bele Plutarch pöfékelve.

- Ez így nagyon nem lesz jó. – fordul vissza hozzá a nő. – Vagy kimész, vagy rágcsálod azt a szivart néma csöndben a helyeden, mert ha még egyszer megszólalsz, fejbe lőlek.

Azt hiszem nem teljesen felhőtlen a viszonyuk.

- Szóval, Kiara, elég nagy bajt csináltál. – mondja ezt már nekem.

- Mégis mivel? Azzal hogy elmondtam az igazat? – kérdezem és remélem, hogy továbbra sem remeg meg a hangom.

- Igen. – bólint a nő. – Az emberek nincsenek felkészülve az igazságra. Erre a fajta igazságra, amit te mondtál nekik.

- De hát az a teljes igazság!

- Valóban, de szépen, nyugodtan akartuk nekik adagolni.

- Mégis hogyan?

- Veled, drága Kiara. Természetesen.

- Velem? – most először olyat mondott, amire nem számítottam. Körbe nézek a szobában. Plutarch elégedett arccal pöfékel, Paylor pedig egyenesen rám néz. – De hát a viadal végéig azt hitték, hogy egy egyszerű kapitóliumi vagyok! Hogy akarták… - nem tudom végig mondani, amit akarok, mert belevágnak.

- Dehogy hittük, hogy egy egyszerű kapitóliumi vagy! – pattan fel Plutarch és mielőtt Paylor előkaphatná a fegyverét, vissza is ül. – Elnézést elnök asszony, de megbotránkoztató a lány tudatlansága.

- Engem pedig az botránkoztat meg, hogy többszöri figyelmeztetés után sem fogod be szád. – válaszol neki Paylor. – Mit akarsz? Szájkosarat?

- Szóval –fordul felém – tudtuk, hogy lány vagy. Az elejétől fogva. Sőt, direkt volt úgy intézve, hogy te menj az Arénába. – mondja ki Paylor.

- Hogyan? De hát a bátyámat húzták ki nem engem.

- Csel volt.

- Tessék?! – kiáltok fel megrökönyödve.

Plutarch feláll és felém lép. Paylor mérgesen néz rá, de nem emel rá fegyvert.

- Ugyan, ugyan Miss. Lavigne, hiszen maga is tudja, hogy a viadalokon, soha, semmi sem véletlen.

VÉGE.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Szeretném nektek megköszönni, hogy végigolvastátok a történetet. Hogy biztattatok, dicsértetek, könyörögtetek az új fejezetért. Ha nem vagytok, valószínűleg sosem írom meg végig a sztorit. Pontosabban, az első könyvet, ugyanis, lesz folytatás. Valószínűleg a 2. rész első fejezete július 12. /igen, csakis miattad Bridget ;)/ fog megjelenni, egy másik blogon, aminek a címe egyenlőre előttem is titok.:) De július 12-én feljöttök ide, és itt rögtön a nyitólapon ott lesz a link. Ennyit a folytatásról.
Lenne még egy hatalmas kérésem: ide az utolsó fejezet alá írjátok le nekem a véleményeteket az egész történetről, akár kedvenc fejezet, vagy az amelyik legkevésbé tetszett, kedvenc karakter, bármi. Előre is köszönöm.
de főleg azt köszönöm, hogy támogattatok, biztattatok. Köszönöm.

24. fejezet

bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de a befejezőrészt hosszabbra tervezem!

------------------------------------------------------------------------

Az idő megáll. Csak egy pillanatig lefagy a körülöttem lévő világ. A bejelentésemnek ez az első következménye, döbbent arcok, kézből kicsúszott tárgyak, leesett állak. Ez azt egészet egyetlenegy pillanatig tudom csak nézni, mert aztán kitör a zűrzavar.

Egyszerre kezdenek sikítani és éljenezni az emberek, fogalmuk sincs mit kell tegyenek, mert nekik nem ilyen showt ígértek. Egyáltalán nem ezt ígérték és nem is ezt kellett volna tegyem. Nem a lány voltam, aki elment a bátyja helyett a viadalra, hanem a lány, aki szembeszállt a Lázadó vezetőkkel, és bebizonyította, hogy a kapitóliumiak nem érzéketlenek. Az én dolgom az lett volna, hogy az előbbiek közül az első legyek, hogy békés egyetértésben dolgozzak együtt a Felkelőkkel. Mégse ezt tettem. Miért nem?

Maggie miatt. És a többiek miatt is. Az ő emléküket gyaláztam volna meg, ha nem mondom ki azt, amit már ki kellett volna mondani a Viadal elején. Hogy mi is emberek vagyunk.

Hát most megtudták, és az arcukba tolt igazság elöl, nem tudnak elmenekülni.

Végül észbe kapnak a műsor szerkesztői, mert leengedik a függönyt és lekapcsolják a fényeket, de már nem tudnak mit tenni. Egész Panem látta a beszédem, most már mindenki tudja, hogy mit tettem, hiszen kötelező volt nézni, mint egy rendes Győzelmi Interjút.

Ez most mégse olyan lett amilyennek tervezték.

Miattam nem lett olyan amilyennek tervezték, és aki az ő számításaikat keresztbe húzza, az nem jár jól.

Aggódva nézek körül, de nem látok ismerős arcot. Mellőlem már eltűnt Caeser, egyedül állok a színpadon.

Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. El fognak kapni, ezt tudom, meg fognak büntetni ezt is tudom. El lehet bújni előlük? Nem. Ezt is jól tudom.

Mégis jó lenne még egyszer látni azokat, akiket szeretek. Anyát, apát, Alexet, Daliát, Katnisst, Peetát és Noelt. Talán őt szeretném látni leginkább. Megköszönni neki, hogy segített, hogy mellém állt a legelső pillanatban.

Lerohanok a színpadról. Senki nem állít meg. Egyenesen a lifthez futok, és mint egy őrült nyomom a hívógombot.

A lift leér, és engem még mindig nem kaptak el.

Megérkezek az emeletünkre és nagyon remélem, hogy itt lesznek azok, akiket keresek. A lift ajtaja kinyitódik, és én tudom, hogy nem csak azok vannak a helységben, akiket keresek. Azok is ott vannak, akik engem keresnek. 

23. fejezet

A ruha, amibe beöltöztettek egyszerre volt elképesztő, csodálatos, és eléggé furcsa. Elvileg Noel, egész idő alatt, amíg bent voltam az Arénában ezt tervezte. Vagyis, szinte biztos volt benne hogy megnyerem. Ez nekem annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam. Mostanában kissé széthullott a hormonháztartásom, így most is legszívesebben bőgnék, amikor a Kapitóliumi csiptetős nő szól, hogy készülődjek, mert hamarosan beindítják a szerkezetet, ami felvisz a színpadra a nagyközönség elé.

A hideg rázott, és éreztem, ahogy a hátamon végigfolyik a verejték. A színpad alatti félhomályban, próbáltam visszaemlékezni, arra a bizonyos pár perces interjúra, amit a Viadal előtt adtam. De ez nem párperces lesz. Végig kell, majd nézzem az egész Viadalt. De előtte még lesz egy kis meglepetésem.

A szerkezet zörögve elindul felfelé, én, pedig mint Alex, mint a 76. Éhezők Viadala győztese bukkanok elé a színpadon. A nézőtéren lévő emberek megőrülnek, ahogy feltűnök, de ezek, akik ott ülnek nem mind Kapitóliumiak. Könnyedén kivehetőek a kevésbé feltűnően öltözködő egyszerű körzetbeliek, akik ide utaztak az egyetlen Éhezők Viadalára, ami miattuk lett. De persze, mint kiderült a Kapitóliumiak éppen ugyanúgy élvezték, mint akkor, amikor körzetbeliek mentek az Arénába. Próbálom felidézni magamban hogy mit mondott Noel, miközben feladta rám a ruhát. Konkrétan akkor voltunk csak ketten, egy röpke órát. Azelőtt végig ott volt velünk vagy Katniss, vagy Peeta, vagy az előkészítő csapat, így az egész délután egy nagy rohanás, készülődés volt, amiben útközben elmondták nekem, hogy pontosan hogyan válaszoljak a kérdésekre. Meg hogy egyelőre legyek Alex. Egyelőre.

Hallom, ahogy Caeser bemondja, hogy „íme, Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala nyertese”, én pedig integetek. Már ami ebben a ruhában meg lehet csinálni. Ugyanis a ruha, ami rajtam van, konkrétan Alex. Noel róla mintázta, valami gumis anyagból van, ami úgy áll mintha valóban Alex lennék, ám alatta ott vagyok én is, ráadásul nem is akárhogy.

Caeser Hellyel kínál. A Hely, egy hatalmas trónszerű valami, amibe mindig beleültetik a győzteseket. Mindenféle kövekkel kirakva. Kissé undorodva telepedek le, és fordulok Caesar felé, aki rögtön felteszi az első kérdését.

-         Öröm téged újra látni Alex. Milyen érzés Győztesnek lenni?

Szokásos kérdés, szinte mindig ezzel kezd. A szerep szerint válaszolok:

-         Tudod Caesar, nagyszerű érzés. Mintha a felhőkben járna az ember. Elképesztő sok szeretet kaptam az emberektől a győzelmem után, ami nagyon jól esett, és meg is szeretném köszönni. – mondtam és biccentettem egyet a közönség felé, amire hatalmas őrjöngés kezdődött.

-         Ugyan, ugyan Alex. Megérdemled, hiszen nagyszerűen küzdöttel.

-         Nem mindig egyedül – jegyeztem meg, csak úgy mellesleg.

-         Valóban nem. Hiszen ott volt a kis barátnőd is…

-         Maggie. És a barátom volt – kezdtünk veszélyes vizekre evezni, és én tudtam, hogy Maggieről vagy sírva tudok csak beszélni, vagy gorombán. Inkább gorombán.

-         Tudjuk, ismerjük a történeteket – és még kacsintott is – azt is tudjuk, hogy hogyan is lettél Te a győztes Alex. És arról is van egy kis sejtésünk, hogy szegény Maggie mért áldozta fel magát… Érted.

Túl messzire ment. Túl messzire ment. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy volt valami olyasmi köztem és Maggie között. De hát nem volt! Hogyan is lehetett volna?! Kezdtem egyre jobban begorombulni, és éreztem, hogy a szemem egyre jobban szúr.

- Valóban Maggie feláldozta magát – kezdtem és eszembe jut még egyszer, hogy mit beszéltem meg Noellel: hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, pedig most muszáj lesz – megmutatva ezzel mindenkinek, hogy a Kapitóliumiaknak is vannak érzéseik. Nem vagyunk olyanok, aminek bemutattak minket évtizedekig. Ugyanúgy szerethetünk valakit, ugyanúgy lehetünk szerelmesek, ugyanúgy fájhat! Nem a Kapitólium zombiai támadtak meg. Nem, nem. A drágalátos Lázadók zombiai voltak! Nem Snow elnök találta ki az Utolsó Viadalt. Nem. A Lázadók ötlete volt, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Mert erre bizony ez a legjobb módszer, hogy kapitóliumi gyerekek – akik nem tehetnek semmiről – meghalnak az Arénában. – itt már ömlött a könnyem. Hirtelen megfogom a homlokom előtti zipzárt és lehúzom. Így eltűnik a ruha, amelyben Alex voltam. Előtűnök Én. A sminkem kissé elmosódott, a hajam egyszerűen hullámokban omlik le a vállamra, egyszerű sötétzöld ruha van rajtam, ami a térdemig ér és kissé előrébb megyek a színpadon, hogy a Lázadók vezetőinek a szemébe tudjak nézni. – A nevem Kiara Lavigne és Én nyertem meg a 76. Éhezők Viadalát. 

22. fejezet

Egy fehér ruhás Avox kelt fel, és hagy nekem az ágy szélén egy egyszerű ruhát. Fehér nadrág, szürke póló. A testem már nincs az ágyhoz szíjazva, így kikászálódok, és felöltözök. Tükör nincsen a szobában, de a kezeimről hiányoznak a hegek, de a combomon továbbra is ott van a gyógyszerzombik üzenete, amitől, amint meglátom, majdnem visszaszédülök az ágyba. De erős maradok, és arra gondolok, hogy végre találkozhatom Noellel.

Akinek köszönhetem, hogy felfigyelt rám a közönség, és aki támogatott, és akibe szerelmes lettem. Nem tudom, ő pontosan mit érez, de annyit tudok, hogy visszavárt. És most végre találkozunk! És így nem számít, hogy a kapitólium mit akar velem tenni, hogy mennyire mérgesek, és hogy mért nem nyírtak még ki. Csak az számít a jelenlegi helyzetemben, hogy találkozok vele, és ha ő is szeretné, akkor együtt is maradunk. Legalább addig, amíg meg nem ölnek. Mert a körülményeket tekintve, csoda lenne, ha természetes halált halnék. Körülbelül olyan szintű csoda, mint hogy megnyertem a Viadalt. Ezerévente egyszer van ilyen. És én már kihasználtam a saját csodámat…

Leülök az ágyra, és várom, hogy a falon megjelenjen az ajtó. Megint csak a jobboldali falon jelenik meg az ajtó, és én boldogan pattanok fel az ágyról és lépek ki az ajtón. Ahová érkeztem, az egy nagy kupolás terem. Körbe végig ajtók vannak. Először Katniss és Peeta lép ki egy-egy ajtón. Önfeledten szaladok feléjük, és érzem, ahogy Peeta egy kicsit meginog a műlábával, de mindketten megölelgetnek. Egy másik ajtó nyílik és Noel lép ki. Szép barna szemével, amivel már az első találkozásunkkor lenyűgözött, engem keres, majd talál meg, és vigyorodik el.

Én pedig elképesztő sebességgel szelem át a termet, remélve, hogy Katniss és Peeta nem haragszik meg rám, mert otthagytam őket, és ölelem meg Noelt. Kicsit eltol magától, majd a szemembe néz és megcsókol. A boldogság végigszáguld a testemen, elfelejtkezek mindenről ami addig probléma volt nekem és visszacsókolom Noelt.

Halk köhögés hallatszik a hátunk mögül, mire szétrebbenünk és én zavartan nevetgélni kezdek. Noel pedig megfogja a kezem, és úgy indulunk Peetáék felé.

-         Mehetünk? – kérdezi vigyorogva Peeta.

-         Persze. – felelte Noel és így négyen indultunk el egy harmadik fehér ajtó felé, amiről kiderült, hogy egy lift.

Bent, sokkal több gomb volt, mint egy szokványos liftben. Peeta először kiválasztotta, hogy felfelé megyünk, aztán hogy a lakásokhoz, aztán hogy az ötödik szintre.

És a lift már száguldott is velünk felfelé.

Akkor és ott tűnt fel csak először hogy mennyire boldog és mennyire aggasztó a helyzetem. Hiszen mégiscsak átvertem a Kapitóliumot. Ezért megkérdeztem azt amit már egyszer megkérdeztem Katnisstől, de akkor nem adott rá rendes választ.

-         Mi fog történni?

-         Hogy érted? – kérdez vissza Noel.

-         Mi lesz velem?

-         Mi lenne?

-         Megfogja tudni a közönség hogy lány vagyok?

-         Igen. – mondták ki egyszerre mind a hárman.

-         De… de… nem fognak kinyírni?

-         Nem.

-         És..nem mérgesek rám?

-         Nem.

Na ez meglepett. Hogyhogy nem mérgesek rám? Hogyhogy nem fognak megölni? Tényleg ennyire nagyszerű a helyzetem, vagy csak ők hárman látják így?

-         Figyelj ide, Kiara! – kezdte Katniss – Sikerült találni egy olyan megoldást, amiből a kapitólium és te is jól jössz ki. Ebbe belenyugodtak… Mondjuk úgy. Mindent megértesz majd.  

Bólintottam, mert nem volt kedvem faggatózni.

Az emelet nem változott mióta utoljára elmentem innen. Ugyanazok a színek, fények, bútorok. Csak Samantha hiányzik belőle.

-         Mikor lesz az interjú? – kérdezem, mert úgy érzem még nem állok készen.

-         Ma este. – felelte Noel – Ezért is kell nagyon sietnünk a ruhapróbával.

-         Mit kell majd mondanom? – kérdezem, mert jelenleg a ruhám érdekel a legkevésbé.

-         Csak válaszolnod kell a kérdésekre.

-         Szóval már nem az a srác leszek, aki annyira szereti a hugát?

-         Nem…

-         Hát akkor ki leszek?

-         A lány, aki képes lett volna feláldozni magát a bátyjáért. 

21. fejezet

Egy fehér, steril szobában vagyok. Csak fehérnemű van rajtam, és a takaró a nyakamig fel van húzva. Mindkét kezem, és mindkét lábam, az ágyhoz van szíjazva, sőt úgy tűnik, biztosra mennek, ugyanis a mellkasomon keresztül is egy szalag szorít az ágyhoz. Először alig bírom nyitva tartani a szememet. Az emlékképek, sorba villannak be. A sötétben melegítő Bőségszaru, Maggie ahogy kilép az árnyékból, a gyógyszerzombik, Samantha és társai, amikor ránk találtak, aztán a Maggie arcán átsuhanó felismerés, majd a hang, ami kijelenti, hogy én nyertem. Vagyis Alex.

Ekkor jövök rá, annak a jelentőségére, hogy fehérneműben vagyok. Megtudták. Végem. Egyáltalán mért élek még? Mért nem öltek meg rögtön?

Majd nyilvánosan. – súgja a hang a fejemben – kijátszottam a Kapitóliumot, egyszerűen hülyét csináltam belőlük. Két választásuk van. Vagy fejbe lőnek, csalás miatt, vagy megtartják a titkot maguknak. De vajon melyiket választják? Bevállalják a nyilvános kivégzést, csak azért, hogy bűnhődjek, vagy esetleg véletlen baleset ér? Akkor mért nem gyilkoltak meg már most? Miért, miért, miért? Egyre több kérdés, amikre jelenlegi helyzetemben, jelenlegi állapotban nem tudok válaszolni.

Csak ekkor nézek tüzetesebben körbe. Fehér ágy, ágynemű, gyógyszerek, infúzió, éjjeliszekrény, körbe-körbe sima fal. 

Úgy tűnik, ilyen egyhangú szobákból több ezer van a Kiképzőközpontban, hiszen jól emlékszem, hogy egy ilyen szobában találkoztam először Noellel. Milyen messzinek tűnik most az az emlék. Mennyire féltem, izgultam, rettegtem. Mint most. Mennyi idő telhetett el azóta, hogy először találkoztunk? Mennyi idő telhetett el azóta, hogy kijöttem az Arénából? Eszembe jut, hogy a győztesek csak egypár nap múlva találkoznak a nagyközönséggel, hogy ez az én esetemben mit jelent, azt magam sem tudom… Felhízlalnak aztán feláldoznak. Szép kilátások, mit ne mondjak.

Ekkor rajzolódik ki a jobb falon egy ajtó. Én reflexből lehunyom a szemem, mert nem akarom, hogy esetleg megint kiüssenek. Csak fülelek. Apró, halk lépések. Tálcacsusszanás, gyógyszerzörgés, infúzió kicserélése. Ezután elhalkulnak a lépések, és én pont akkor nyitom ki a szemem, amikor az ajtó körvonalai eltűntek.

Próbálom nyitva tartani a szemem, de úgy tűnik, az infúzióval együtt, alapból belém löknek, valami cuccost, amivel kiütnek.

Így hát reménykedek, hogy a rémálmok elkerülnek.

                                                            *****

Verejtékben úszva ébredek fel, levegőért kapkodok, és próbálom kiűzni a fejemből, a zombi-Maggie, zombi-Alex és zombi-Noel képét. Nehezen megy, de a légzésem egyre jobban lelassul, és én egyre jobban érzem magam, akkor pedig végképp megörülök, amikor észreveszem, hogy a kezeim már nincsenek leszíjjazva, sőt, már infúziót sem kapok. Helyette, egy nagy pohár víz, és egy kevés rizses hús van az éjjeliszekrényre téve. A vizet könnyedén eltűntetem, de mire a rizses hús lemegy, már szinte rosszul vagyok.

Erőtlenül hanyatlok vissza az ágyra.

És akkor nyílik az ajtó, ezúttal a bal oldalról. Katniss lép be. Hozzám rohan, és megölel.

-         mi fog történni? – kérdezem kicsit hisztérikus hangon, mert a kérdések, megint vonatként, kezdenek bennem száguldozni.

-         Nem tudom. Semmi biztosat nem tudok mondani.

-         Meg fognak ölni?

-         Nem. Biztosan nem. De nehéz napok állnak előtted.

-         Noel? – kérdezem halkan.

-         Holnap.

Önkéntelenül is elmosolyodok.

-         Elképesztő, mit alkotott neked a győzelmi riportra.

-         Lány leszek vagy fiú? – kérdezem.

-         Egyszer ez, egyszer az. 

20. fejezet

Sziasztok!
Remélem örültök, hogy egy nappal előbb hozom a Viadal utolsó napját. Nagyon remélem, hogy meg vagytok elégedve a történettel, és hogy szeretitek. 
Én nagyon szeretem. Talán az első történet, amit nem hagytam abba az első fejezetek után. Most már tudom, hogy ezt végigcsinálom. Remélem, Ti is velem tartotok, és elkíséritek Kiarát, először a Viadal utolsó napjára, aztán a történet legvégére. 
Jó szórakozást, és soha ne hagyjon el a Remény. 

-------------------------------------------------------------

Abban a pillanatban tudtam, hogy az egyik ágyúdörgés Maggie halálát jelenti. A másik pedig azét, akit magával vitt. Talán kezdettől fogva sejtettem, hogy miért kell Maggienek a méreg. Hiszen erre egyetlen magyarázat van: hogy a megfelelő időben, valakit megöljön. Hogy miért végzett utána magával?

Mert azt szeretné, hogy te nyerj! – súgja a fejemben a hang.

 A földre roskadok. Nem kiabálok, nem sírok. Csak arra a lányra gondolok, aki megmentette az életem. Többször is.

Először Samantháéknál, aztán a zombiknál. Persze kölcsönösen védtük egymást. De most hogy meghalt, márpedig meghalt, ezt biztosan tudom, úgy érzem az adósa maradtam. Hiszen, akkora szívességet tett nekem, amekkorát én már nem tudok neki viszonozni. Meghalt értem. Itt hagyott nekem egyetlen Kiválasztottat, akivel még találkoznom kell, és el kell, bánjak. Mert Maggie emiatt halt meg. Azért hogy én nyerjek.

És nyerni fogok. Lehet az utolsó kiválasztott Samantha, a Holdképű, vagy a vívós lány. Nem érdekel. Nyerni fogok, és ha ehhez az kell, hogy kinyírjam, valamelyiküket akkor megteszem. Most hogy tudom, Maggie meghalt, teljesen más értékrenddel gondolok a viadalra. Most már nincsen szövetségesem. ÉN vagyok és egy utolsó Kiválasztott.

Maggiere gondolok. Nem tudok sírni. Hiába tudom, hogy meghalt, nem akarom felfogni. Megtörtént, vannak következményei, de még nem jutott el teljesen az agyamig. Nem baj. Nem akarok bőgni, pont most, amikor olyan közel a cél. Meg hát Maggie sem szeretné, hogy a játékmesterek azért nyírjanak ki, mert nem vagyok elég tökös. Ha csak képletesen is.

Lassan indulok el, lefelé a hegyen. Fülelek, de semmi. Természetesen állatot sem hallok neszezni, nemhogy egy Kiválasztottat.

A nap egyre lejjebb kúszik. Természetellenes sebességgel, tart lefelé, ezért meggyorsítom a lépteimet. Nem akarom, hogy esetleg Samantha lepjen meg engem és ne én őt.

A fák egyre ritkábban állnak, elkezdem látni az első épületeket, a hosszú sugárutat. Látom ahogy a napfény megcsillan az arany bőségszarun. Már nincs benne semmi. Valószínűleg a Kezdés után rögtön kifosztották azok, akiknek sikerült elfoglalniuk. De most nincs ott senki. Mintha az égvilágon, senki nem lenne rajtam kívül az Arénában. Senki. Persze, ez nem igaz. Nagyon jól tudom, hogy valaki itt van. Hiszen nem számoltam el magam, ha elszámoltam volna, akkor a viadal showmanje már bejelentette volna, hogy Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala győztese. De természetesen ez nem történt meg. A nap egyre lejjebb kúszik, és rájövök, hogy a Játékmesterek így fokozzák a hangulatot, hiszen mennyivel jobb, ha a sötétben nem látom, hogy mikor támad rám a másik Kiválasztott. Igen, sokkal izgalmasabb. Főleg nekem lesz izgalmas, de azoknak sem rossz, akik otthon ülnek. Mint például a családom. Vajon, mit gondolnak? Hogy megnyerem? Vagy szerintük esélyem sincs? Jó lenne tudni, jó lenne megölelni őket még egyszer, hiszen nem biztos, hogy én nyerek. Sőt. Így sötétben elszáll, az előbbi magabiztosságom. Hiszen, ki vagyok én egy kétméteres fiúval szemben? Egy őrült, kegyetlen lány ellen? Mit kezdek egy vívómesterrel?

De vajon ki maradt életben rajtam kívül?

A kíváncsiság, úgy furdalt, hogy nem is figyeltem, amikor átléptem a határt. A kapitólium és az erdő határát. Már szinte készültem, hogy felhúzódik mögöttem a láthatatlan üvegfal, de nem történt meg. Nem akartak itt tartani. Tudták, hogy úgyis itt maradok, hiszen tudom, hogy itt kell, megmérkőzzek, akárkivel is kell, szembenézzek.

Lassan sétálok a falak között. A házak, mint undorító, rózsaszín, giccses óriások néznek le rám. Csak az utat figyelem, de fülelek. Semmi. Mintha valóban egyedül lennék. Teljesen épen érem el a Bőségszarut, ami rettentő forró. Viszont a levegő egyre hidegebb, ahogy egyre sötétebb lesz. Így közel húzódok a szaruhoz, és a belőle kiáramló melegben, már könnyebb elviselni az éjszakát, ami egyáltalán nem olyan sötét, mint azt gondoltam először. A hatalmas telihold világít le rám. Kezdem elunni magam. Senki nem jön. Se mutánsok, se Kiválasztott. Hiába fülelek, nem hallok egyetlen hangot se, a saját szuszogásomon kívül.

Már szinte a Bőségszaruba mászom, ami egyre hidegebb, amikor apró, halk lépteket hallok.

Hát itt van. A szívem olyan hevesen dobog, hogy félek, a másik Kiválasztott meghallja. Bemászok a szaruba, és félve, kilesve figyelem az eseményeket.

Az alak, aki érkezett biztos, hogy nem a Holdképű, annál sokkal óvatosabbak a léptei, és kisebb az alakja. Szóval vagy Samantha vagy a vívós lány.

Nehéz küzdelem lesz.

Szinte látom az árnyon, ahogy körülnéz, ami előtt, kilépne a ronda házak jótékony takarásából. És meglátom. Az adrenalin száguldozni kezd az ereimben, a szívem megáll egy pillanatra, ahogy meglátom a ház mögül kilépő alakot. Maggiet.

Abban a pillanatban pattanok ki a szaruból, elég hangosan. Maggie rögtön felém fordul, és látom, hogy a szemében csodálkozás ül. Nem rám számított, ahogy én sem rá. Azt hittem meghalt. Biztos voltam benne hogy meghalt. Ahogy ő is abban, hogy én meghaltam.

Aztán a szemében megváltozik valami, a csodálkozás helyett, győztes mámort látok a szemében, és először azt hiszem, hogy azon nyomban előhúz egy nyilat és megöl.

Ám nem ezt teszi.

Villámgyorsan előveszi a zsebéből… a ciánt.

Mielőtt kiálthatnék, ordíthatnék, szaladhatnék, már hallom, ahogy összeroppan a méreg, és látom, ahogy Maggie élettelenül elesik.

Hallom, ahogy eldördül az ágyú, hallom, ahogy bemondják, hogy nyertem, de egyáltalán nem érdekel.

Csak kiabálok, visítok, ordítok, sírok, egészen addig, amíg el nem sötétedik előttem a világ.

19. fejezet

Céltalanul bolyongok.
Most hogy nincs itt velem Maggie, nem tudom mit kéne tennem. Együtt még azt terveztük, hogy visszamegyünk a Bőségszaruhoz. De vajon ez a jó döntés? Esetleg reménykedhetek, hogy a többiek elintézik egymást. Természetesen nem. Annak én sem örülnék, hiszen ott van maggie. Nem tudom mi lesz vele, nem tudom hol van, és nem tudom minek van nála cián. Az egyetlen kérdésem amire nem válaszolt ez volt. Hogy mire kell neki a cián. És én mégse faggathattam. Nem. Barátok vagyunk, voltunk, akkor is ha ő könnyen lehet hogy többet érzett. De nem irántam! Mondom magamban, hiszen én most Alex vagyok. Nem Kiara. Kiara abban a pillanatban elveszett, ahogy az altatószirupot a teába kevertem.
De vajon mi leszek, ha megnyerem a viadalt? Ha erre akad egy kis esélyem, akkor ki fogom használni. De után mi lesz. Örökké én leszek Alex? A bátyám meg örökké játssza a lányt? Vagy egyszerűen visszacseréljük egymást? nem. Azt nem lehet. Olyan dolgokon mentem keresztül, és ha megnyerem a viadalt, olyan dolgokon fogok keresztül menni, amit Alex nem bírna. Még azt sem tudná elviselni, hogy mások azt hiszik, hogy embert ölt. Nem. Alex nem öl embert. Kiara már ölt embert.
Egyenesen az egyik kamerába nézek, és próbálom eljutattni a gondolataimat a mentoraimhoz, Noelhez, hogy oldják meg helyettem a feladatot. Terveljenek ki valami megoldást. Csak had ne rágódjak ezen.
Bár ha nem ezen rágódok, akkor aggaszt a többi dolog. Maggie, a másik két Kiválasztott, a félelem, a cián.
Mégiscsak elmegyek a Bőségszaruhoz. Ott fogom várni a többieket. Tudom hogy messziről esetleg Maggie tudna megölni, nyíllal. A többiek... nem igazán. A holdképű erős, de ez az egyetlen erénye. Samantha kegyetlen, és tüskés buzogánnyal támad, a vívós lány, karddal. de azt nem tudom, hogy melyikük halt meg.
Tippem szerint a vívós lány, vagy esetleg Samantha vérzett el. Tuti nem. Biztosan akadt egy- két öreg fószer,  aki adakozott a gyönyörű, de kegyetlen lánynak, hogy megnyerje a viadalt.
Bezzeg nekem nem küldtek semmit.
Vagy de. Küldtek, de azt közösen kaptuk Maggievel.
Kezdek szomjas lenni, ahogy a meredek falon kapaszkodok fel.
Bár tudom, hogy csak a Kapitóliumban találok vizet, mégis ide-oda kapkodom a fejem és vizet keresek a szememmel. De nem. sehol nincsen.
A hegy egyre meredekebb, valószínűleg rossz helyen kezdtem el kapaszkodni. Biztos hogy rossz helyen kezdtem el mászni. Csak egy pillanatra nézek le. Alattam jó hat-hét méteres szakadék.
Ezért mászok tovább, remélve, hogy jó helyre teszem a kezem, lábam.
Szerencsém van.
Biztonságban felérek a hegy tetejére, ám ekkor már annyira kívánom a vizet, hogy az életemet odaadnám érte. bármit.
Könyörögve nézek felfelé...... és meglátom. A napfény megcsillan az oldalán, de mindenképpen felém esik, egy fémtengely. Könnyedén elkapom és lecsavarom a tetejét.
Fél liter víz.
Oszd be! 
látom mellette a figyelmeztetést. Lassan kezdem el inni, és a második korty után már jól vagyok.
Gondosan rácsavarom a kupakot a palackra, és a hátizsákomba rejtem.
Tovább indulnék, de abban a pillanatban ágyúdörgés rázza meg az eget. Egészen pontosan két ágyúdörgés.

18. fejezet

a nap erősen süt le ránk, ahogy átvágunk a sűrű bozótoson. ÉN megyek elöl, vagdalom az ágakat, de még így is sok marad. Utánam Maggie caplat, aki küzd a szomjúsággal. A morfium gyorsan hatott, így egyenlőre nem fáj semmink, és valószínűleg nem is fog, mert Maggie egy hadseregnek elegendő fájdalomcsillapítót hozott magával. na meg persze a mérget.
Fogalmam sincs hogy mire kell neki. Nem kérdeztem meg tőle. Miután felmutatta hogy igazából miért is haltunk meg majdnem, egyszerűen azt mondtam hogy most már tényleg induljunk, ő meg bólintott és kiballagtunk a hatosból. Szerencsére a zombik most a gyógyszerekben maradtak.
Aztán Maggie megmutatta hogy szerinte merre kell indulni és arra elindultunk.
És most is megyünk, sorban haladunk el különböző körzetek mellett.
Maggie is és én is csendben bandukolunk, figyelünk, hátha valami ismeretlen eredetű zaj csapja meg a fülünket.
De nem.
Nem követ minket senki, és úgy tűnik, egyenlőre valahol máshol izgalmas a viadal, mert nem támad ránk, sem Kiválasztott, sem Mutánsfalka, sem Környezeti csapás.
Szóval valahol a többiek egymást ölik. Ez most csúnyán fog hangzani, de remélem azért valaki meghal ma, mert akkor eggyel kevesebb ember választ el a győzelemtől.
De itt a bökkenő, már így is csak öten vagyunk. Abból az ötből egy én vagyok, és a másik meg Maggie akivel jelenleg szövetségben állok, és ha nem lennénk már társak akkor sem tudnám megölni. A ciános eset ide vagy oda de szerintem Maggie sem tudna engem megölni.

***

Lassan elkezdem meglátni a Tízes szélét. A házat rajta a zászlóval, azon a jól ismert sertéssel. Látom a jól kivehető Tízest a ház oldalán, és a karámokban lévő állatokat.
Rengeteg állatot. Szinte sejthető hogy kikkel kell majd megküzdenünk. Félve pillantok a két bika felé, akik már most dühösen méregetnek, aztán ott van egy temérdek tyúk, tehenek, disznók, mindegyik nyakában nyakörv és a nyakörvön név.
Még hogy a kapitóliumiak gonoszak! A lázadók állatokba ültették az emberek gyűlöletét!
Hátra pillantok.
- ugye te is tudod hogy mi következik? - kérdeztem.
Bólintott:
- VIszont most nem fognak ránk támadni.
- Honnan tudod?
Akkor vette elő a hátizsákjából az élelmét.
Teljesen jó minőségű és állagú hús és tápszer.
- Ezt... ezt honnnan? - kérdeztem dadogva és majdnem rávetettem magam a kajára, bár az jól láthatóan nem embereknek küldték.
- Addig jött, ameddig te aludtál. Közösen szerezték a mentoraink és szerintem elég egyértelmű az üzenet.
Nekem is világos volt most már minek jöttünk ide. ha az ember állattápot kap akkor az az állatoknak megy, nem neki. Vagyis menjen el a Tízesbe és etesse meg az állatokat, aztán lője le őket hogy neki is legyen mit ennie.
- Mért nem küldtek egyszerűen rendes kaját?
- Mert akkor rögtön mehettünk volna vissza a bőségszaruhoz. - jegyzi meg Maggie.
- Ez igaz.  - Nekem sincs kedvem oda visszamenni, az ugyanis azt jelentené hogy véget ér a szövetségem maggievel, és hogy valószínűleg valaki kinyír a végső nagy összecsapásban.
A mentoraink szereztek nekünk még egy napot.
Előreláthatóan az életünk igen rövid lesz, így egy nap, akár egy évnek is felér.
Elérjük a Tízes szélét.
Maggie gyakorlott mozdulattal, először bedobja a húst, majd kiönti a tápot, végig a határ mentén, majd besprintelünk a házba.
AZ állatok ügyet sem vesznek ránk, amikor ott van a sok finom, egyáltalán nem rohangáló kaja is.
Aztán miután teleették magukat, alszanak. Mi meg kiválasztunk két tyúkot, levágjuk őket és feltesszük forrni, valami húslevesfélének. És akkor végre megkérdezhetem azt amit addig nem mertem. Amit itt az utolsó napokban kell megkérdezzek, mert meg akarom tudni.
- maggie, hol tanultál te meg lopni? hol tanultál meg nyilazni? esetleg miért kell neked a cián?
Maggien látszott hogy tudta ezek a kérdések elő fognak kerülni, és úgy tűnt felkészült a válaszokkal.
- Alex, te is tudod hogy az ötödik kerületből származok. Nem látszol hülyének, így gondolom tudod, hogy az ötödikben nem mindenki él nagylábon. Mi se. Mióta apám meghalt, elszegényedtünk. Három testvérem van. Kicsik. Anyám megbetegedett, így választhattam. Elmegyek az útszélére, esetleg beállok Kiválasztottakat előkészíteni, vagy kiszököm az erdőbe vadászni. Én a vadászást választottam. Fegyvert loptam és bátorságot, hogy elég mélyre bemenjek az erdőbe, hogy találjak valamit.
Először szörnyen ment, de aztán belejöttem. Elláttam magunkat élelemmel, ruhával, néha még maradt annyi hogy kereskedjek, de ha nem volt szerencsém akkor loptam. Soha nem sokat, soha nem egy helyről. Annyit amennyitől senki nem megy csődbe. Aztán ha volt pénzem, visszaadtam. persze nem konkrétan hanem mondjuk ott hagytam a pénztárcám elérhetőség nélkül.
A cián kell. és kész. Arról nem szeretnék beszélni. - fejezi be és a tűzhely felé fordul.
Én pedig nem hiszem el hogy Maggie elmesélte. Nem hittem volna, hogy képes lesz elmondani, de elmondta. és most már nekem is minden világos.
Akkor dördül el az ágyú.
Maggie aprócskát sikkant, még én is megijedek.
- Négyen maradtunk. - nyelek egy nagyot.
- Kész a leves. - mondja maggie nem is foglalkozva azzal amit mondtam.
- Maggie.
Könnyes a szeme ahogy rám néz.
- Adj egy tálat.
Előkotrom a nagy edényt a táskából és beleteszi a leves felét, majd alaposan lezárja.
- Vigyázz forró.
- Köszönöm.
Mindketten tudtuk hogy ez el fog jönni. Mégis visszafordulok az ajtóban.
- Maggie. - rám néz - Köszönöm hogy elmondtad, és hogy segítettél, és hogy... mindent.
- Én köszönöm. - suttogja.
Kilépek az ajtón, az állatok még mindig alszanak.  A nyakörv feszül a hájas nyakukon ahogy szuszognak. Megered az eső.
Én még egyszer visszanézek. Látom ahogy Maggie is indulni készül.
Belépek a fák közé, és próbálok nem arra menni amerre ő is fog.
Mert a szövetségünk felbomlott.

17. fejezet II. rész

te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk...
levegőért kapkodva ébredek fel. Nem emlékszem mikor ájultam el, de azóta valaki leápolta és bekötötte a sebeimet, és Maggieét is. Igen, valószínűleg  Maggie volt.
Most hogy a seb a combomon, már nem tart az ájulás szélén, most veszem észre hogy mennyire éhes vagyok. nem tudok utána számolni hogy mióta nem ettem-ittam. De régóta.
Kibicegek a kertbe, kikerülgetem a gyógyszereket, és felveszem a határon hagyott táskámat, úgy tűnik nem járt itt senki.
Arra azért felébredek ha kitörnek a zombik...
Visszabicegek a házba és előveszem a maradék kajám, ami romlott. És büdös.
Maggiere nézek.
Szörnyen fest. A maradék haja véresen, és sárosan lóg a homlokába, a homlokán veríték gyöngyözik, a kötése átázott.
Először lecserélem a véres kötést, majd felkeltem.
- Maggie, maggie... - suttogom.
Lassan ébredezni kezd.
- Tovább kell mennünk.
- miért? - nyöszörgi - Olyan jó itt.
- Ennünk kell.
- Igaz, éhes vagyok.
- Akkor gyere. Meg különben is.
- MI különben is? - kérdezget egyre éberebben.
- Egyszer találkoznunk kell a többiekkel, és egyszerűbb ha mi magunk megyünk a bőségszaruhoz, mintha tűzvész, mutánsok, esetleg más Kiválasztottak kergetnének oda.
- Ez igaz.
- de először iszunk.
Annyit iszunk hogy simán ki kell bírnunk egy napig. Aztán a mini-Kapitóliumba is el van rejtve valahol víz.
- Egy körzetet még meg kéne látogatnunk... - jegyzi meg Maggie.
Kérdőn nézek rá.
- A Tizediket.
- Állattenyésztés?
- Kéne kaja. Nem hiszem hogy az erdőben túl sok állat lenne.
Ebben egyet értünk, azon kívűl az egy nyúlon kívül én sem láttam egyet sem. Lehet ő is véletlenül került elém. Sőt biztos.
- Akkor irány a Tízes.
- Várj, még valamit el kell intézzek. - mondja Maggie és a szekrényhez lép. Egy csomó gyógyszert rámol ki, aztán eltesz egy adag morfiumot. - A fájdalomra fel kell készülnünk. - válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Bólintok.
- A morfiumért jöttünk a Hatosba? - teszem fel a kérdést ami kezdettől fogva böki a csőrömet.
- Nem.
- Hát akkor?
- Ezért. - mondja és felmutatja az apró üveget, amire gyöngybetűkkel annyi van írva:
cián

17. fejezet I.rész

Eltűnnek. Elnyeli őket a füst, a vér és a könny. Én csak ülök a az üveg fal tövében, ami lassan de biztosan, visszasüllyed a helyére, a föld mélyére.
a fájdalomtól legszívesebben még mindig sikítanék  De nem tehetem, túléltem. Erősnek kell maradnom. Nem szabad elvesztenem az eszméletem. Nem szabad elgyengülni.
legújabb mantrám...
Én visszafogom magam, de Maggie nem. Sír, sikít, levegőért kapkod.
A fájdalomtól ami az arcomból és a combomból indul, először nem tudok megmozdulni. Nem nézem meg hogy, hogyan néz ki a lábam. valószínűleg elhánynám magam.
Felállok. Sziszegéssekkel, de legalább nem üvöltözéssel tarkítva, elindulok Maggie felé.
Levágták a haját. A levágott haj körülötte terül el, véresen. Neki is a combjának estek neki. Csupa vér és könny. Üvölt, sikít a fájdalomtól.
Letérdelek. Megpróbálok nem törődni a fájdalommal. Nehezen megy. A kezét a nyakamba akasztom és a ház felé vonszolom. Még jobban sikít. Könyörög hogy hagyjam meghalni. Nem felelek. Ha kinyitnám a szám, csak sikítani tudnék. Teljes súlyommal nehezedem az ajtónak. Kinyílik.
Egy fehér, steril szobában vagyunk, amiben egy nagy szekrény van, mosdó és egy ágy.
Maggiet a szoba közepébe vonszolom és megpróbálom magam addig életben tartani amíg ellátom a sebeit.
Ráncigálom a szekrény ajtaját, ami végül kiszakad. Bent az van amit sejtettem, gyógyszerek. Végül is ez a Hatos nem? Talán Maggie pont gyógyszerért akart idejönni.
Fogalmam sincs hogy kell ellátni egy ilyen sebet. Végül egy labor vízzel, fertőtlenítővel és egy nagy köteg steril pólyával ülök le mellé. Nem nézek a fájdalomtól izzó lábamra, kitörlöm a vért a szememből, ami az arci sebemből ömlik.
Lemosom Maggie lábát. Akkor látom meg hogy a hülye zombik nem céltalanul vágták fel a combunkat.
Jól kivehető betűk vannak Maggie combján:

Te vagy a gyilkosunk. 

16. fejezet II. rész

ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
Ismételtem magamban, mint az egyetlen dolgot ami rávehet, hogy eldobjam az utolsó késeimet, hogy ne essek kísértésbe és ne nézzek a számlálóra, de tudtam hogy tovább nem bírom. A rettenetes, ijesztő gyógyszerzombikból úgy tűnik végtelen mennyiségű van. Végtelen mennyiségű hulla. 
Már kiabálni sem tudok Maggienek, hogy kész, én nekem itt végem. Többé nem kell éljek, nem kell a bőrömet mentsem... Ez a beletörődés. Az utolsó késemet, a felém rohanó, kamaszlányzombiba dobom, aki egy tüskés buzogánnyal akart legyilkolni. És a földre rogyom. Nincsen erőm, nincsen késem, nincsen reményem. 
Sose hagyjon el a remény, mi? 
Legszívesebben ordibáltam volna, a hülye játékmesterekkel, a hülye zombikkal, a hülye emberekkel és az egész hülye világgal. 
Abban a pillanatban ahogy a zombik észreveszik a szabad, elgyengült prédát, célba vesznek. öt zombi kiválasztott tart felém. két lány és három fiú. Mindegyikőjük véres. A ruha cafatokban van rajtuk. Kettőnek kés áll ki a hasából és lóg ki a bele, a másik háromnak már a kezében a fegyvere. egy lándzsa, egy nyílvessző és egy kis fejsze. El tudok magamnak képzelni szebb halált is. A félelem fojtogat, a szívem kiugrik a helyéről, próbál a legtöbbet verni a maradék időben. Én pedig próbálok sikoltani, de nem megy. Maggiet lefoglalják az ő támadói. Nem tudja hogy én már elvesztem. Megemelem kissé a fejem, hogy rápillantsak a számlálóra. még tizenöt másodperc. 
Talán féllábon kibírnám, de így az üvegfal tövében, öt zombival körülölelve nem hiszem. Viszont Maggie talán túléli. 
A zombik egyre közelebb érnek. Érzem a rothadó hús szagát, az égett bőr és haj bűzét, a megalvadt vért szinte érzem a kezemen. Szemükben izgalom és öröm csillog. 
Rohadtul örülnek hogy megölhetnek. 
Lassan, csoszogó léptekkel érnek el. Én pedig hiába akarok kiabálni, védekezni, a testem leblokkol és képtelen azt csinálni amit akarok. 
Belegondolok hogy mi lesz akkor ha meghalok, ameddig a zombi kihúzza a fejéből a fejszét, úgy tűnik azzal kezdik. Én meghalok. A titkom velem hal. Alexnek élete végéig lányként kell élnie, vagy ha lelepleződik megölik az egész családot, meg Noelt és Katniss és Peetát. Noel... Vajon lát engem. Minden bizonnyal. Vajon szomorú? Vajon szeret? Vajon csak játszott velem? 
a zombi komótosan kihúzza a fejéből a fejszét, magasra emeli, és...
egy nyílvessző fúródik a mellkasába. Elporlad. 
A maradék négy, izzó gyűlölettel fordul Maggie felé. Maggie pedig aggodalommal fordul felém. 
Hallom ahogy felnevetnek a körülöttem álló zombik. 
Egyszerre akarnak minket megölni. A két késes előhúzza a hasából a fegyverét, amivel együtt kifordul a belük is, nem zavarja őket.  A lándzsás és a nyílvesszős Maggie felé igyekszik. Aki szintén kifogyott a fegyverből. Érzem ahogy a hideg penge az arcomhoz szorul, miközben a másik késes lefog. Hosszanti vágást ejt, majdnem a szememtől az államig. 
sikítok. ő nevet. 
a másik a combomba karcol valamit. 
a vérem a földre folyik. Maggie sikít. Én sikítok. 
és lejár az idő. 

16. fejezet I.rész

Amit földrengésnek néztem, az nem földrengés volt. Rosszabb volt mint a földrengés. A földön lévő gyógyszerek sorra robbantak szét, mögöttünk felhúzódott a fal, vagyis nem volt hová menekülni. a robbanó gyógyszerekből, pedig emberek kerültek elő. Nálunk fiatalabbak, idősebbek, esetleg egykorúak, véresen, fegyverrel a kezükbe. És nekem sikoltani lett volna kedvem. Maggiere pillantottam, rettegést láttam a szemébe.
- Mi lesz velünk? - suttogtam.
Mielőtt Maggie válaszolhatott volna, rám rontott az első gyógyszerhalott. terepszínű ruhában volt, az egyik lábfeje hiányzott, a fejéről leégett a haj és a bőr, egy fejszével rohant felém. Az adrenalintól szinte nem láttam, de biztos kézzel hajítottam el a kést.
telitalálat. A gyógyszerhalott abban a pillanatban robbant szét, ahogy a kés hozzáért. A fegyverem pedig a földön landolt.
- Az összeset ki kell csinálnunk? - kérdeztem. Rengetegen voltak. legalább százan... és mind meghaltak egyszer. és most nekünk újra meg kell őket öljük.
Maggie csak felfelé mutogatott.
- Figyelj az enyéimre is. - mondtam, mielőtt fel néztem volna oda ahová mutogatott. Az üvegfalon ami körénk emelkedett egy számláló volt.  Ami szerint még tíz percünk van a gyógyszerhalottak társaságában.
- KIBÍRJUK! - most már üvöltöttem és kicsináltam a felém közeledő zombit, aki a fejéből húzott ki egy lándzsát hogy legyilkoljon.
Aztán már nem figyeltem, hogy hogyan néznek ki. Reflexből küldtem a késeket a felém közeledőkre. Lehetett az fiatal, idős, nő vagy férfi. Én a saját bőrömet mentem.  Ők már meghaltak. Ismételtem a fejemben. Egyetlen pillanat volt, amikor a betanult mantra megakadt bennem.
Legújabb támadóm egy aprócska kisfiú. Szőke haja, és hatalmas kék szeme. Az arca olyan, mint a babáké. Elgyengülök. Abban a pillanatban robban szét a kisfiú feje és őrülten kezd el felém szaladni, fej nélkül. Én pedig csak állok, a kezem lábam nem mozdul.
felrobbant. meghalt. a kisfiú meghalt azért hogy én szórakozzak. enyém a haláluk. mindegyikőjüké. 
Aztán Maggie nyílvesszőt eresztett a kisfiú szívébe.
- Ő EGY ROHADT ZOMBI ALEX! EGY ROHADT ZOMBI, NE GYENGÜLJ EL! - ordította és visszahúzott a valóságba, én pedig visszafojtottam a könnyeimet.
A kisfiú szétrobbant. Én pedig folytattam ott ahol tartottam.
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. és még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. én viszont élek. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 

15. fejezet

bent egyáltalán nem az vár amire számítottam. Nincsenek csapdák, se fegyverek. egyetlenegy ágy van, meg egy csap. Először Maggie hajol alá, aztán én. aztán megpróbáljuk feltölteni a kulacsunkat, nem tudjuk. Ha beteszem a fejemet a csap alá akkor jön a víz, ha a kulacsomat akkor nem. Aztán egy idő után a számba se jön. Mintha megsértődött volna rám. Kérdőn nézek Maggiere hátha ő tudja mi van.
- Szerintem, azt akarják hogy tovább menjünk. - mondja töprengve.
- Talán.  De mi lehet a többi körzetben?
- Fogalmam sincs. - rázza a fejét. - még több borzalom.
- De ezek szerint muszáj tovább menni.
- Ez a viadal lényege.
- A borzalom?
- Nem konkrétan a borzalom, hanem direkt a mi borzongásunk. - mondja szomorúan és leheveredik az ágyra és szinte kérdez a szemével: Te nem fekszel le?
- Először te alszol, én őrködöm, aztán én alszok és te őrködsz.
- Máris este van? - kérdezi, és az ablak felé pillant.
- A játékmesterek keze van a dologban.
Aprócskát bólint és mindketten az eget kémleljük. Kíváncsiak vagyunk, hogy a két áldozatunkon kívül valaki meghalt-e máma. De nem.
még öten maradtunk azt hiszem.  Én, Maggie, Samantha, a holdképű, és a vívós csaj.
Azok akikre számítani lehetett. Azok akik magas pontszámot kaptak. Akiknek elvileg vannak támogatóik.
Vajon nekem vannak? Vajon gyűlt már össze pénz az én nevem mellett, amit esetleg a megfelelő pillanatban Katniss felhasznál hogy segítsen? Talán... hiszen benne vagyok az első ötben. Itt persze nincs dobogó. Csak képzeletbeli. Itt egyetlen egy nyertes van, aki a legvégén életben marad.
Szinte biztos vagyok abban, hogy a játékmesterek, ma este békén hagynak minket, különben is, ha valaki belép a minikörzetbe, megszólalnak a Sikoltók, mint egy riasztó rendszer. A holtak riasztanak minket, ha futnunk kell.
és ha lassúak vagyunk egyenesen hozzájuk futunk...

                                                                  *                *               *

Reggel Maggie ébreszt.
- Tovább kell mennünk. - mondja sürgető hangon.
- Miért?
- MIÉRT? Itt nincs se élelem, se víz. - mondja rettegő hangon. Eddig valószínűleg mindkettő volt neki, de most kifogytak a készletei úgyhogy bepánikolt.
- Ne félj, - suttogom - nálam van étel.
- Víz?
- Melyik körzetet ismered a legjobban? - kérdezem.
- A hatost.
- gyógyszergyártás?
Csak bólint.
Maggie múltja egyre furcsábbnak tűnik... Lopások, íjazás  gyógyszergyártás. Mi csinált ez a lány az ötödik kerületben? Hogyan élt meg? Nem tudom... és most már félek attól a lehetőségtől, hogy megtudom.

Fellopódzunk a hely aljára, hogy ne érintsük a többi körzetet, nehogy meglepetések érjenek. A kíváncsiság belülről mardos. MÉrt pont a hatodik? Miért pont oda, a vegyszerektől büdös körzetbe, ahol az emberek fehérek mint a hó, mert napfény nem éri őket a laborban, ahol mindenféle állatokon kísérleteztek, hogy kifejlesszék ezt meg azt a gyógyszert? Honnan ismeri Maggie a Hatos körzetet?

Elhaladunk a nyolcas mellett ahol futószalagon ruhák vannak, és névvel, arccal ellátott próbababák. Nem akarom megtudni mit tennének velem, ha belépnék a felségterületükre.
Aztán elérjük a hatost.
Egy ház, zászló, gyógyszer rajta.
Apró, szétszórt pirulák az egész udvaron, ami a körzetet jelképezi.
Maggiere nézek amolyan biztos vagy benne? nézéssel. Ő csak kicsit biccent és együtt lépjük át a körzet határát. Abban a pillanatban rázkódni kezd a föld.

14. fejezet II.rész

Érzem hogy reszketek, remeg a lábam, a kezem és egyszerűen letérdelek a fa mellé, és csak nézem az arany táblácskát, és szorongatom a láncot.
Nem tudom mért van ilyen nagy hatással rám egy egyszerű emlékmű, egy olyan nagyapáról akit nem ismertem. Fogalmam sincs hogy mért lenne kedvem kiabálni, üvölteni, hogy ez igazságtalan. Mert minderről talán én is tehetek. Hiába sorolom magam azok közé, akik nem szerették a viadalt, mégis végigültem, mégis fogadtam az osztálytársaimmal, mégis elküldtem néha a pénzem a kedvencem mentorának, hogy küldjön neki belőle valamit. Ugyanannyira felelős vagyok ezekért a halottakért  mint a kegyetlen Snow elnök és bagázsa akik az egészet elkezdték, hiszen végignéztem, néha egészen belelkesedtem. vajon hogyha a kapitóliumiak nem nézték volna a viadalt abbamarad? ha nem szórakoztat minket ahogy a gyerekek megölik egymást, akkor abba marad? talán rájön Snow elnök hogy nem értünk egyet? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben. De tudtam a választ. Snow elnök jól csinálta, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ne nézzük meg a viadalt, Nem volt kötelező, mégis természetesnek vettük hogy az évnek ebben a szakaszában, egész nap a tévé előtt ülünk, szurkolunk és néha visszatekerjük a jobb jeleneteket, mintha egy egyszerű show műsor lenne. A kicsi gyerekek azt is hiszik, hogy ez csak mese, kitaláció, hogy színészek játsszák, de megnézik, a szüleik nem fogják vissza őket. Én is ezt hittem. Iskolába menő korban voltam amikor apa felvilágosított. Azért mert a barátnőimmel Viadalosat játszottunk.
Elundorodom magamtól. Attól hogy milyen rendes embernek tartottam magamat, olyannak aki eltörölné a Viadalt, de mégse tettem érte semmit, nem kezdtem el lázadni, nem mondtam azt a szüleimnek, hogy én  most nem nézem. Eszembe se jutott ilyeneket tenni.
Egy kéz szorítja meg a vállamat.
- Nem szabad gyengének lenni. Nem szabad kimutatni az érzelmeidet. Légy férfi. - suttogta a fülembe Maggie, úgy hogy a legközelebbi rejtett kamera sem hallhatta.
Maggie hangja húzott vissza a felszínre, önmarcangoló gondolataimból.
Egyszerűen bólintok.
- Szerinted be merjünk menni a házba?- kérdeztem.
- Fogadok hogy bent van víz.
Ekkor jövök rá, hogy szomjazok. Lihegek. Majdnem két napja nem ittam. De két napot már túléltem!
-Akkor nincs más hátra, kedves Maggie, - olyan gálánsan és ünnepélyesen mondom, hogy mindketten elmosolyodunk. - menjünk, igyunk egy jót. - majd belekarolok és ház felé vezetem.

14. fejezet I.rész

Minden körzet. Ott volt, mind a tizenhárom körzet kicsinyített mása. bár innen nem láttam mindet, tudtam hogy megvannak. Melyik hülye kicsinyíti le Panemnek csak egy részét? Egyik sem.

Leülünk. Nem tudom mit kéne mondjak Maggienek, mit kéne csinálnunk? Egyáltalán használnom kell a többes számot? Most már szövetségesek vagyunk? Talán. Hiszen Samantha mindkettőnket meg akar ölni. És nem is csodálkozom rajta. hiszen a vádlijába állítottam egy kést. Van oka haragudni. De nekünk is. Már megint ez a fránya többesszám. Már pont akarnám kérdezni, de Maggie megelőz. 

- Tudod, csapatként több esélyünk van.

- Csak egy ideig. - jegyzem meg, mert eszembe jut az a variáció hogy csak ketten maradunk a legvégén. Még csak az kéne.

- Igen hasznos ideig. Nekem legalábbis az idő csak addig hasznos ameddig meg nem öltek. Teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy esetleg a karodban halok meg. 

Bólintok. Igaza van. Ennek a Viadalnak nem mi vagyunk a nagy esélyesei. Hanem a Holdképű srác, akiről azt se tudom hogy hol van. 

- Nincs vized? - kérdezem, mert most hogy szövetség vagyunk, simán adhatna. 

- Nincs, de tudom hol szerezhetünk. - mondja és feláll, majd engem is felhúz.

                                                                     *   *   *

A kicsinyített körzet, határánál álltunk. 

- Komolyan úgy gondolod, hogy a házban lesz a víz? 

- Biztos vagyok benne. - mondja valóban magabiztosan.

- És mire ez a nagy bizonyosság? 

- Különben miért van itt? - kérdezi, és átlépi a körzet határát. Abban a pillanatban ahogy mindketten beérünk a "Körzetbe" láthatatlan fal húzódik fel mögöttünk. Rémület, úgy terjed szét a testemben mintha a szívem pumpálná a vér helyére, eljut az agyamtól, a lábujjamig, és elfog a remegés. Maggie azonban nem lepődik meg. Mintha tudtam volna hogy ez lesz.
- Készítsd a késeidet Alex. - mondta halkan. És neki azonnal az egyik kezében volt az íj és másikban már a tegezhez nyúlt. Én engedelmesen, markoltam az övemre csatolt késeket, hogy bármelyik pillanatban megöljem aki felénk tart. De senki nem jött. Aztán egyszerre a néma csendet, egy sikoly vágta ketté. Egy lány sikoltott, aztán egy fiú. Aztán egyre többen. kisfiúk, kislányok, nők és férfiak, lányos, fiúk. Mi pedig összegörnyedtünk a fájdalomtól amit ők érezhettek. Csak térdepelünk az üveg mellett és imádkozunk hogy vége legyen. De úgy tűnik nem lesz. Hogy örökké fáj. Örökké kínoznak minket és a sikoltókat. Fogalmam sincs hogy kik ők. Nincs köztük egyetlen ismerős hang se. Pontosabban, volt egy. De csak egy pillanatra, úgy hallottam hogy apám üvöltött, de rögtön elhallgatott és a gondolatomat félre söpörte a fájdalom.
Végül elhallgattak. Letelt az örökké, és én reszketve, küszködve siettem a fák közé. Hogy mért pont oda? Nem tudom. Megálltam előttük. És akkor láttam meg. Az apró, arany táblácskákat a fenyőfák törzsében. Mindegyik arany táblácskán egy-egy név és egy szám.
Az első fán ez állt:

Alice 1. Éhezők Viadala. 

Akkor jöttem rá, hogy a sikoltók, már meghaltak. Bár éltek egyszer, de meghaltak. utolsó halálsikolyukat hallottuk. Mert a sikoltók a viadal áldozatai voltak. Az összes Hetedik Körzetbeli Kiválasztott aki meghalt. Akinek a haláláért a Lázadók minket okolnak.
futva, botladozók a fák között míg rá nem találok arra az arany táblára amit keresek:
Joe 
30. Éhezők Viadala 

13. fejezet II. rész

Lemászok a fáról.

- Mennünk kell. - suttogom. 

Semmi válasz. Maggie csak áll a fán. Úgy ahogy kilőtte az utolsó nyílvesszőt. Mintha sokkot kapott volna. De mitől? Most ölt először embert. - szólt a kis hang a fejemben. Meghaltak. Gondolok bele én is, és el akarok tűnni innen. 

- Maggie gyere már! - kiáltom egyre idegesebben, mert eszembe jut hogy mit csinálnak a hullákkal nemsokára. Oda megyek, és kihúzom a nyílvesszőket. Nem nézek rájuk, az arcukra, a kezükre semmiükre. Ők csak két ismeretlen akik megölhettek volna, de ők haltak meg. Helyettünk. Visszamegyek Maggiehez. 

- Gyere! - lassan hisztérikus a hangom. Nem akarok légpárnást látni, hallani. Joggal kérdezi bárki hogy miért? Én ott voltam. A főtéren, amikor ledobták azokat a bombákat. A kis csomagokat, mint itt a viadalon, amiért úgy ugráltak a Kapitóliumi kis-nagy gyerekek, mert azt hitték a segítség érkezik. Meleg leves, takaró, játék, édesség. Még mindig magam előtt látom az arcukat, amikor csillogó szemmel, boldogan az ajándéktól ,próbálják felfeszegetni a csomagokat. És bumm.... az arcukba kapnak egy bombát. A gyerekek. Akik semmiért nem voltak felelősek, akik igazán csak boldogok akartak lenni, akik aztán meghaltak. Előbb leégett a ruhájuk, a hajuk, majd a tűz belemart a testükbe, és a fájdalomtól szinte sikítani sem tudtak. Látom az arcukat minden álmomban. Visszatérnek, üzenetet hoznak: Te is meghalsz. És remélik éppoly fájdalamasan mint ők, mert nekem is meg kellett volna halnom. Abban a tűzben, Azon a napot, Pontosan ott. Mégis valamilyen szerencse folytán én túléltem. És ők nem. Engem időben elrángatott egy kéz, egy kéz aminek a tulajdonosa számomra is ismeretlen. De a többieket otthagyta.
Én megmenekültem, ők pedig meghaltak. Tűzben, szenvedve, mint egy főnix. Utolsó daluk, az a sok sikoly, máig a fülembe zeng. És nem tud róla senki. Senki sem tudja hogy ott voltam, hogy milyen kicsin múlt, hogy engem is megölnek. De kik? A Kapitólium vezetői vagy a Lázadók. Nem tudom melyik lenne rosszabb. Azok akiket oly sokáig hittünk szeretett vezéreinknek, vagy azok akik most vezetnek minket. Nem tudom. És el szeretném felejteni.
Maggie lemászik. Sír. Megölelem, pedig tudom, ezt most nem kéne. Itt vagyunk ketten. Egy lány és egy "fiú". Ez csak rosszul végződik. Már ott rossz, hogy ketten vagyunk. Mert innen csak egy valaki jut ki. Aztán ott a folytatás, a fiú, lány felállás. Maggienek fogalma sincs róla hogy én nem az vagyok akinek látszok. Hogy nem lehetek a hős lovagja, nem tudom magunkat kijuttatni, mert gyenge vagyok. Mert egy egyszerű lány vagyok, a Kapitóliumból, aki félelmetes módon, el se gondolkodott azon, hogy megölje az egyik ismeretlen embertársát, mert a vadászösztön eluralkodott rajta, mint annak idején az első embereken, és tudta hogy csak egy élheti túl, és az életösztön, arra kényszerítette, hogy tegyen annak érdekében hogy ő legyen az az egy. Aki túléli.
Maggie könnyes szemmel néz fel rám. Észre sem vettem eddig hogy alacsonyabb mint én. Az arcát egyre közelebb hozza az enyémhez. A kis hang a fejemben hiába tiltakozik, Maggie megcsókol, én pedig amilyen gyorsan csak tudom eltolom.
- Ezt nem szabad. - mondom és lesütöm a szemem.
- Igazad van. - mondja és még mindig szipog. - Induljunk, jó?- kérdezi.
bólintok. Egymás mellett megyünk. Nem érünk egymáshoz. MIndketten fülelünk és én gondolkodom. Sajnálom Maggiet hogy becsapom. Hogy mennyire más volt ez mint Noellel. Hogy Noelt szeretem, Maggie pedig engem. Alexet. Vagyis nem fog megölni. Ebben biztos voltam. Úgy ahogy én sem tudnám megölni Noelt,  Maggie sem tud engem megölni. Noel! vajon most mit gondolhat. Mit érezhet? Féltékeny? Már miért lenne féltékeny egy lányra? Hülyeség. Ez most úgyis mindegy. A mellettem jövő Maggiere nézek. A haja hatalmas vörös koronaként veszi körül, az arcán a vékony koszrétegen, jól látszik, hogy hol folytak le a könnyei.
Meghallom a légpárnás jól ismert hangját, az ágyúdörrenéseket, és tudom, a két srác már nem létezik. Már nincs itt az Arénában. Szépen felöltöztetik a hullájukat, Eltüntetik a csúnya sebet, amit a nyílvessző hagyott, megmosdatják őket és a család által vásárolt koporsóba teszik. Aztán hazaküldik, hogy el lehessen temetni. Mert meghaltak.
ki érünk a hegy tetejére, és ott olyan látvány tárul a szemem elé hogy lélegezni is elfelejtek.
A hegy lábánál, egy kis ház áll. Rajta zászló,  körülötte fenyőerdő, a ház oldalán fejszék.
Íme a Hetedik körzet kicsinyített mása. 

13. fejezet I.rész

Tudtam hogy ami felém közeledik az nem állat. ó, egyáltalán nem. De az a személy aki felém tart nem engem akar meggyilkolni, ebben biztos voltam. Menekül. Innen hallom a ziháló légzését. Az enyém is felgyorsul. Az adrenalin elárasztja a vérem, ahogy rájövök, hogy könnyen lehet hogy meghalok. Mert a menekülő pont felém tart. Nincs időm gondolkodni, nincs időm elfutni. A bokorból Maggie esik ki zihálva, félelemmel a szemébe.
- Futás! - suttogja. És én engedelmeskedem.
A hátunk mögül Samantha és két másik srác futása és zihálása majd néha kurjongatása hallatszik. Hajtanak. Mint a vadakat. Én és Maggie pedig menekülünk, mert nincs mást tennünk. Nem tehetünk mást, hogyan szállhatnánk szembe a két nálunk jóval nagyobb és nehezebb fiúval és Samanthával. Esetleg lesből és a meglepetés erejével. De most egyik sem a mi pártunkon áll. Viszont hamarosan kifulladok.
- A fára. - mondom gyenge hangon. Maggie bólint és már kapaszkodik is fel.  én is követem a szembközti fára. Egészen magasra mászok hogy eltűnjek a szemük elől.  Aztán rájövök, hogy fentről elég nehéz lesz ledobni őket, merthogy ez a tervem. Elfutnak a fa alatt és én egyikükbe kést állítok. Lehetőleg Samanthába. Ha ő nincs a két fiú rögtön egymásnak esik.
Átnézek a másik fára, hogy jelezzek Maggienek, de ő már lejjebb is mászott, egy nyíllal a kezébe! Mióta tud ő nyilazni!?
Lejjebb mászok pont időben.
Bólintok Maggienek és odatátogom: Enyém Samantha. Bólint és felaljazza a nyilat.
Feszült csend. Csak a földre hullott levelek és ágak roppanása hallatszik ahogy a ránk vadászó csoport elér minket. Nem vesznek észre.
Könnyedén, és kissé idegesen futnak el előttünk. Maggie beleereszt egy nyilat a jobb oldalon futóba, én pedig Samantha után hajítom a kést, de Samantha túl gyors és a kés a vádlijába megy, de oda legalább elég mélyen.
Két ordítás. Az első  a srácé, rövid és talán az utolsó hang ami kijön a torkán. Meghalt. A második, Samantháé hosszú, és az elsőnek fájdalmas üvöltés, kegyetlenné és dühössé válik, ahogy megfordul és meglendíti a tüskés buzogányt.
Intek Maggienek, hogy most végünk. Ő azonban felmutatja a nyilat és nekem is int, készüljek, mert nem adjuk fel.
És ekkor esik le, hogy megöljük őket ha nem húznak el nagyon gyorsan.
Samanthának is leesik, hogy mi a helyzet, ahogyan visszafordult hozzánk, most úgy vált irányt, és fut amilyen gyorsan csak vérző sebbel kitelik tőle.
A másik fiú, pedig egyszerűen áll a halott srác mellett, kővé dermedve, könnyeivel küszködve.
- Futás. - morogja neki Maggie és biztatás képen a nyilával is intett.
A fiú ránk nézett. A szemében düh, félelem és, igen bosszúvágy. Látszott rajta hogy minket okol, végül is tényleg mi öltük meg, pontosítva Maggie. De nem volt más választásunk. Ugye? Vagy hagyhattuk volna elfutni? nem kellett volna rögtön utánuk lőni? De ők mit tettek volna. Megöltek volna minket. Ez a fiú pedig bosszút fog állni.
Egy pillanatra összenézünk Maggievel, ő is ugyanazt gondolja mint én. Bűntudat a szemében, de azt is tudja, hogy a srác bosszút áll. Elereszti a nyílat. Undorító hang ahogy a nyíl célba ér, belefuródik a srác hasába, felnyársalja. hörgés, halálsikoly. Vége.
És Maggie arcán könny csordul végig.

12. fejezet

Reggel a fán ébredek. Ezek szerint nem zuhantam le este, nem törtek rám a többiek, és még mindig az Arénában vagyok.
A nap kellemesen melegen süt. Fogalmam sincs hány óra, de még dél előtt van. Ezt csak onnan tudom, hogy nem vagyok még annyira éhes. Kicsit fülelek, de semmi. Egy árva élőlény se jár erre. Vagy nem hallom. Most mit csináljak? teszem fel a kérdést magamnak. Egyenlőre ez az egész viadal, leszámítva a falról leesésemet, olyan volt eddig mint egy kirándulás. Mint amikor Katnissel kimentem az Erdőbe és fára mászni tanultam, aztán ettünk. Örülnöm kéne, hogy még senki nem támadt rám, én mégis inkább félelmet érzek. Ami végülis jogos érzés egy ilyen helyzetben.
Most mit csináljak?
Talán megnézhetnéd, hogy mi van a hátizsákban. súgta az a felem aki tudta hogy lassan tovább kell indulni. És igaza volt.
Az ölembe vettem a fent említett táskát és kicipzároztam. Előkerült a málnapoharam. Bekaptam egy-két szem gyümölcsöt, de megmelegedett és fura ízű lett úgyhogy le öntöttem a földre. Aztán jól fejbe vertem magam a hülyeségemért. kidobtam a kaját ami lehet hogy az egyetlen élelmemet jelenti, plusz egyenesen a rejtekhelyem alá. Egy idióta vagyok.
Lemászok és összeszedem a bogyókat. Tiszta kosz mindegyik úgyhogy elhajítom őket, majd spuri vissza a fára.
A hajigálásom egyenlőre nem vonzott magával következményeket, úgyhogy megvizsgálom a táska tartalmát.
Egy nagy méretű kulacs. - üres.
Valamiféle drót. - mire megyek vele?
Egy doboz gyufa. - ha lenne mit sütni.
Apróra összegyúrható hálózsák. - ezt legalább tudom használni.
Jut eszembe hálózsák. Nem fáztam az éjjel. Hogy-hogy nem fáztam az éjjel? Vagy jókedvük volt a Játékmestereknek, aminek valljuk be nincs sok esélye, vagy még nagyobb meleg lesz, igen ennek jóval nagyobb esélye van. Melegházat csinálnak az Arénából. és ahogy erre gondolok, rosszul leszek a meleg hálózsáktól és visszadobálom a cuccokat a táskába. A kulacsot előre teszem.
Hiszen ha meleg lesz, akkor szomjas leszek, ha szomjas leszek akkor víz kell. Minél előbb.
Mégis először megnézem a késeimet. Hasonló mint a Központban, csak könnyebb. Talán le tudok vele teríteni valami állatot. És az agyam magától fejezi be a gondolatot: vagy embert.
Lekászálódok a fáról.
Először a málnás felé indulok, de eszembe jut, hogy samantha és gyilkolos csapata valószínűleg először a hegyoldalon keresnek maguknak ellenfelet vagyis áldozatot. Szóval tovább megyek felfelé, halkan és lassan, gondosan figyelve hátha meglátok, meghallok egy patakot, csermelyt, icipici tavacskát. De nem. Víz az nincs de hamarosan elérem a hegy tetejét.
egyetlen apró reccsenést hallok. Hátrafordulok, kezemben késsel, futásra készen.
Egy nyúl. Elég nagy, és egyáltalán nem fél tőlem. Én se tőle, csak a gondolattól, hogy legokosabban tenném, ha megölném és megenném. már egészen közel van hozzám és eldobom a kést. Bele szegény kis nyusziba. A fejébe. inkább nem részletezem.
Kihúzom a kést és úgy döntök, hogy most ebédelek. Dél lehet, a nap hét ágra süt, egy kis füst nem tűnik majd fel senkinek.
Megnyúzom, és próbálok nem lányként viselkedni, mert ugye én most Alex vagyok.
Szóval nem fúj-olok, nem hányom el magam, de ami a legfontosabb megnyúzom a szerencsétlen kis nyuszit. Soha nem csináltam még ennél borzasztóbb dolgot.
Tüzet gyújtok és megpróbálok nyársat csinálni, kisebb- nagyobb sikerrel.
Miközben sül a hús, hallgatózok. Nem akarok hívatlan vendégeket vacsorára. Inkább egy kis víz kéne.
Előszőr is azért mert szomjas vagyok, másodszor azért mert össze kell kenni valamivel az arcom. Mondjuk sárral.
Egyre inkább tudatosul bennem, hogy vizet kell szereznem. Szerencsére, talán már megsült a hús, úgyhogy megkóstoltam. Ettem ennél már jobbat is, de legalább nem nyers. Viszont nincs gusztusom hozzá, hogy az egészet megegyem, így a maradékot elteszem a táskámba, a parázsra homokot szórok. Így legalább nem füstölög. Már indulnék amikor megzördül nem túl távol az avar.
Valami azt súgja nekem, hogy most nem állat közeledik felém.

11. fejezet II.rész

Ez biztosan a Kapitóliumban van. Hátrafordulok, tőlem alig száz méterrel hegyoldal. Hát eléggé lekicsinyítették a Kapitóliumot.
A Bőségszarun lévő óra szerint még legalább 45 másodpercem van, hogy döntsek milyen taktikát alkalmazok.  Akár indulhatnék a hegyoldal felé is, minek keveredjek bele rögtön az első vérengzésbe.
Valahogyan előnyt kell szereznem. Körbenézek.  A jobb oldali fal alig fél méterre van tőlem, alacsony ablakokkal. Vajon aktiválták a podokat rögtön ahogy felértünk, vagy csak miután letelik az egy perc akkor lesznek beindítva a csapdák?
Fél perc.
Döntenem kell, lehet hogy meghalok, de ha nem, akkor rettentő nagy előnyt szerzek. A többi Kiválasztott nem látja a Bőségszarutól, hogy mit csinálok.
Kifújom a levegőt és egészen a fémkör széléig araszolok, hogy minél nagyobb legyen a lendületem. Nagy levegő, egy lépés, két lépés, ugrás.
A kezeimmel a felső párkányhoz nyúlok és .... nem robban. kicsit várok, de semmi.
még 20 másodperc.
Araszolni kezdek a falon. Ablakpárkányból, ablakpárkányba a lehető leggyorsabban, közben a másodpercszámolón is rajta tartani a szemem. Ha letelik az idő, futva kell folytatnom a dolgot, minél gyorsabban át kell érnem a hegy másik oldalára. Ha van másik oldala.
Mert a másik oldalán elvileg a Körzetek vannak. Ha nem  csak a Kapitólium, hanem egész Panem az Aréna, akkor érthető, hogy mért ilyen kicsi a főváros, 10 sugárút a 10 Kiválasztottal egészen a Bőségszaruig, biztos, hogy van valami a hegy másik oldalán.
10 másodperc.
Elég gyorsan haladok, de nem fogok teljesen odaérni. Mindegy, ennyi előny is előny. Lejjebb mászok, hogy kisebbet kelljen ugornom.
És akkor valahol robban egy akna.  A félelemtől és a meglepetéstől önkéntelenül is elsikítom magam, majd a szájam elé kapom a kezeimet és elvesztem az egyensúlyomat.
Zuhanás közben a fejem a Bőségszaru irányába fordítom.
2...1...0
A hátam eszméletlen erővel ütődik a földhöz, majd a fejem is követi. De nincs időm a fájdalommal törődni, a testemet elárasztja az adrenalin, szinte hallom ahogy a többik mint a puskából kilőtt golyók szaladnak a szaru felé, velem együtt.
Előbb érek oda. Felkapok egy közepes méretű hátizsákot és a késkészletet, nincs másra időm és nincs kedvem mást cipelni.
Rohanok vissza. A fejemet néha hátra fordítom és látom hogy már többen elérték a szarut és elkezdődik az öldöklés.
Se Maggie, se Samanthát nem látom. Hogy ez szerencse-e azt nem tudom, de ebben a pillanatban nem tud érdekelni, tovább futok.  Egyenesen be az erdőbe.
Nem merek lassítani, csak futok hegynek fel. Nem túl meredek, de nem tudom milyen magas. Remélem a hegyet is lekicsinyítették.
Nem tudom pontosan hogy milyen fák vesznek körül, de tölgynek tippelem, mert a levelei átengedik a fényt, így sajnos elég nagy az aljnövényzet ami hatalmas zajt csap. De mégse hallja meg senki. Vagy csak nem támad rám. Nem hiszem, hogy a holdképűn vagy Samanthán kívül ebben a csapatban bárki is gyilkolna csak úgy. A vívós lány is gyanús nekem, de nem az a hidegvérű gyilkos.
Muszáj lassítanom.
Nem tudom, hogy merre járok, de ez nem zavar. Egyenlőre nem vagyok éhes, se szomjas, de azt is tudom, hogy ez nem sokáig marad így. Aki olyan rendszeres étkezéshez van szokva mint én, az éhes lesz előbb, vagy utóbb. De inkább előbb. Kaját kell szereznem amíg még van erőm és nincs sötét.
Meg vizet.
Lehet nem is az ellenfeleimtől kéne félni? Egyszerűen csak a helyzettől.
De ebben a helyzetben senki sincs előnyben. Nem hiszem hogy aki esetleg erősebb könnyebben talál vizet vagy élelmet. Sőt aki nagyobb, az hangosabb és aki hangosabb az elijeszti az állatok. De a növényeket nem! Ehető növények!  Azokat legalább ismerem. Hirtelen megörülök a nagy növényzetnek és próbálok pár ismerős bokrot találni a közelben, és akkor rátalálok. A hatalmas, gyönyörű, fogalmam sincs hogy hogy kerül ide, de málnás. Hatalmas, lédús gyümölcsökkel.
Közelről megvizsgálom és igen, ez minden bizonnyal málna.
Pár méhecske döng körülötte, de csak a normális nem bántasz-én se bántalak. Kinyitom a hátizsákot és az első kezembe akadt holmiba, ami egy széles szájú ivóedény, málnát szedek-eszek.
Végül az edénykét bezárom és hivatalosan is málnapohárnak keresztelem.
Egyetlen problémám, hogy sötétedik. Nem tudom hogy-hogy ilyen gyorsan, lehet hogy már lezajlott a vérengzés és szeretnék a Játékmesterek, ha vége lenne az első napnak. Őszintén, én is.
Viszont valami alvóhelyet kell találjak. Minél gyorsabban.
Eltüntetem a lábnyomaimat és a táska nyomát a fűben.
A választásom egy elég öregnek tűnő fára esik. Feljebb is vannak ágai és tölgyhöz képest dús lombkoronája van. A tanultak szerint kezdek el mászni. A késkészlettel az övemen és hátizsákkal a vállamon viszont jóval nehezebb mint anno Katnissel. De feljutok és ez a lényeg. Elég magasan vagyok, és már elég sötét van. Nem tudom megnézni hogy mi van a táskában. Talán majd, ha kivetítik a halottakat.
És akkor eszembe jut amiről a menekülés, a félelem, a málnás elvonta a figyelmemet. Hogy kik halhattak meg. Először az aki miatt robbant az akna. Maradt kilenc. Viszont út közben egyáltalán nem figyeltem az esetleges ágyúdörrenést. Ha egyáltalán volt már. Hamar kiderül, hogy nem.
Három.
Két dörrenés, plusz az aknás. Az úgy három. Máris csak heten vagyunk. De kik haltak meg?
Én élek. Van pár ember akikben biztos vagyok, a holdképű, Samantha, vívós lány, és bízok benne hogy Maggie is rendben van. Ilyen kevés embernek hatalmas lesz az Aréna. Vagy mégse? ha a Kapitólium méretét vesszük alapul, mégse olyan hatalmas. Simán elkaphatnak.
Felharsan az új himnusz, és megjelennek a képek:
A második kerületből a srác, Orlando. Egyszer közösen lifteztünk.
A negyedik kerületből a kislány aki gyakran sírt. Nem tudom már a nevét.
És az ötödikből Jerry, Samantha egyik csodálója. Vajon maga Samantha nyírta ki? Nem, akkor lebukott volna a másik kettő előtt. Lehet a holdképű volt a gyilkosa.
Vajon ki robbantotta fel magát?
Ki, kit ölt meg?
Érdemes ezen nekem elgondolkozni? Valószínűleg nem, teljesen mindegy, ha olyan helyzetbe kerülök, nekem is gyilkolni kell, erre jobb felkészülni.
A nyakamba kötött medálhoz nyúlok. Anyára, apára, Alexre és Noelre gondolok. Most biztos megnyugodtak egy kicsit, hiszen túléltem az első napot. Élek.
A boldogság szétárad a testemben, ami a helyzetemet nézve, kicsit ironikus érzés, hiszen meddig maradok itt boldog? ha szerencsém van reggelig.
És eddig szerencsém volt.

11. fejezet I. rész

Noel reggel már nincs mellettem. Igazán nem bánom, mert arra kelek, hogy hányingerem van, és kidobom a tegnap esti levest.
Irány a fürdő, ahol a zuhany alatt, utoljára sírhatok teljesen egyedül egy jó nagyot. Egy kicsivel talán kevésbé vagyok feszült. A ruha amit a polcon találok, nagyon egyszerű, barna anyagból van. Egyszerű melegítő nadrág és póló, rajta egy jól látható egyessel. Kivételesen vízhatlan sminket teszek fel, ami egy fél napig talán rajtam marad, ha szerencsém van az Arénával,talán egy teljes napig.
Most hogy nincs mivel elterelni a gondolataimat, Noel is befurakodik a fejembe. Nem tudom, hogy mi van köztünk, hogy azért vigasztalt és segített, mert megszánt engem, vagy mert úgy gondolta , hogy ez a helyes, vagy mert esetleg több vagyok neki mint egy egyszerű Kiválasztott.
Nem tudom mit jelentene, ha az utolsó lenne az igaz. Talán semmit, hiszen én nemsokára meghalok. Valószínűleg.
Az ebédlőben, már mind ott vannak, az egyetlen üres szék Noel mellett van. Leülök, de rájövök, hogy nem tudok egy falatot sem enni, amin nem csodálkozom. Samantha csak fecseg és zabál. Komolyan, fogalmam sincs hogy csinálja, de jól teszi, hogy eszik, hiszen az Arénában nem lesz egyszerű élelmet szerezni. Erre gondolva én is magamba tuszkolok egy kis kaját. Végül amikor mindketten végzünk, mindenki feláll, hogy elköszönjön, vagy éppen lekísérjen minket. Katniss mindkettőnket megölel, és a fülembe súgja: Maradj életben!
Köszönöm a tanácsot, igyekszem... gondolom magamban, és már Peeta zár ölelésbe.
Noel fog minket lekísérni.
A liftben feszült a hangulat, Noel nem igazán foglalkozik Samanthával, hiába teszi az agyát. Engem ez titokban felvidít, de ha eszembe jut hogy hová tartunk össze-vissza szidom magam, hogy koncentráljak, ne bugyutáskodjak!
A repülő út csendesen telik, belém döfnek egy nyomkövetőt, majd étellel-itallal kínálnak, amikből próbálok egy keveset elfogyasztani.
Elsötétítik az ablakokat, leszállunk és beterelnek egy szobába.
Noel először Samanthához megy be, hogy vele beszélgessen egy kicsit, én addig megiszom egy pohár vizet, mert eszembe jut a lehetőség, hogy az aréna egy sivatag lesz.
Kopognak és bejön Noel.
Megölel.
Elővesz, egy nyakláncot.
- Ezt, ott hagytad. - mondja és a hátam mögé megy és a nyakamba akasztja.
- Köszönöm.
- Semmiség. - mondja ezt már a szemembe.
A szemébe nézek, a gyönyörű, elbűvölő, titokzatos szemébe. Megfogja a kezem és közelebb húz magához.
- Győzni fogsz. - suttogja és megcsókol.
A hasamban lévő pillangók, őrült sebességgel kezdenek el csapkodni, hevesen túrom bele a kezem a hajába, és szívom magamba az illatát.
Úgy érzem az idő megáll, mert Noel szeret és boldog vagyok. Elfelejtem egy pillanatra, hogy éppen meghalni készülök, és hogy lehet hogy embert kell öljek.
Mindent elfelejtek, mert csak Noel van és én, és a mi boldogságunk.
Ezt a gyönyörű szappanbuborék életű világot pukkasztja ki a monoton, gépies női hang, miszerint álljak be az üveghengerbe.
Noel gyengéden eltol magától és mosolyog.
Ahogy mondta az idegesítő hang, a csóktól kissé részegesen, beállok a hengerbe, ami magába zár. A kezemet az üvegre teszem és Noel is.
10...9...8...7...6...5...4...3..2...1..
És a búra csak emelkedik, én lent kell hagyjam Noel, a csókunkat, a boldogságunkat, és fel kell jöjjek a kegyetlen valóságba. Ahogy körülnézek először rettenetesen meglepődök, egyik Kiválasztottat sem látom. A Bőségszaru tőlem kétszáz háromszáz méterre áll, a sikátor legvégén ahová felküldtek. A házak mellettem a pink, a türkiz és a legfeltűnőbb színekkel vannak bevakolva.
Bárhonnan felismerném ezt a sikátort, a sikátort a Kapitóliumból.

10.fejezet

A fekete nadrágom könnyedén beszívja az izzadtságomat. Félek hogy lecsorog rólam a smink. A mellettem ülők, nem veszik észre, hogy mennyire izgulok. Még nincs itt mindenkit. Se a holdképűt, se Maggiet nem látom. A jobb oldalamon Samantha ül, természetesen kissé elhúzódva. Mélyen dekoltázsólt, vékony pántú ruha van rajta, egészen halvány rózsaszín színű. Be kell valljam, hogy Samantha gyönyörű  a ruhában. Az összes hímnemű Kiválasztott rajta legelteti a szemét. Nekem is azt kéne tennem, hogy ne lógjak ki a sorból, de nincs gusztusom hozzá. Hogy Samanthát bámuljam! Aki szép, de gonosz. Csak azt nem tudom, hogy hogyan kapott kilenc pontot... Mit mutathatott amit más nem. Hiszen nem is gyakorolt semmit... Egyetlen egy dolgot csinált: Elcsavarta a többiek fejét. Vajon az Arénában is ez lesz a taktikája? Először szempillát rebegtet, majd megmérgez? vagy hátba szúr?
A fiúkkal könnyű dolga lesz. Az a három aki követte, az Arénában is utána lohol majd. Ezt már most tudom. Most is itt legyeskednek körülötte. Persze mind a mellét bámulja. Samanthát nem zavarja. Sőt még élvezi is a helyzetet. Lehet hogy elcsábította a Játékmestereket is? Lehet ilyet csinálni? Vagy ha nem is lehet, meg tudta csinálni?
Én nem igazán figyeltem, hogy kik ülnek fent a páholyban, kik figyelik, hogy hogyan teljesítek. Elvileg, a régi motoros Plutarch, a helyes lázadófiú Gale és a jelenlegi Vezető Paylor, is beleszól a dolgokba. Nem szívesen kerülnék szembe ezzel a hármassal. Pedig éppen ez lesz. 10 gyerek szembenéz a Lázadókkal és egymással.

A kezem lecsúszik a kanapéra és hallom, hogy valaki a bátyám nevét mondja mellettem. Vagyis most az én nevemet.
- Alex! Hé, itt vagy? - kérdezi egész vidáman egy lány hang. Ahogy felnézek Maggiet látom meg. A hajával csináltak valamit, így most göndör, de sokkal hosszabb mint volt. Sötétzöld, szinte fekete ruha van rajta, ami csillog a fényben. A lábán ugyanolyan narancssárga színű cipő, mint a haja 10 centis sarkakkal.
- Szia. - mondom és jelzek, hogy üljön le mellém.  Letelepszik, és nagyot szusszant.- Hogy bírsz azokkal menni? - kérdezem és a cipője felé intek a fejemmel. Régebben anya is mindig rám tuszkolta a magassarkúkat, főleg miután elment otthonról Dalia. Szörnyű volt. Az 3-5 centisekkel még nem lett volna baj, de amikor arasznyiakat akart rajtam emelni, na azt nem bírtam. Se menni, se megmaradni nem tudtam bennük.
- Hozzá vagyok szokva. - mondja és zavartan elmosolyodik.
Valamit titkol. Ez szinte biztos. Az rendben van, hogy az ötödik kerületből származik. Nincs abban semmi rossz. Tud lopni, nem is akárhogyan. Gondolom muszáj volt neki. De miért szégyenli magát azért mert tud magassarkúban járni? Valószínűleg sosem tudom meg. Nem baj. Nem ezért vagyunk itt. De mégis zavar. Maggie tele lehet titkokkal.
Egy rózsaszín-lila-fekete ruhás, loknis nő lép be hozzánk, csíptetős jegyzettel a kezében.
- Az Első Kerület lány kiválasztottja készüljön. 1 perc a kezdésig.
Samantha idegesen csettint az ujjával, és elhessegeti a rajongóit. Nagy levegőt vesz és a lépcsőhöz libben. Ekkor veszem észre, hogy a ruha alsó fele, egészen combközépig fel van vágva, Ezt azért már túlzásnak tartom...
Kigyúl a piros lámpa az ajtó felett, és Samantha felsétál a lépcsőn. Amikor a színpadra ér, elkerekednek a szemek. Kicsit elpirul. Direkt. Ő lesz a gyönyörű, szemérmes lány, aki szégyenli nagyapja szörnyű cselekedeteit és úgy érzi tennie kell valamit. Hát elég jól kitalálták. Samantha tökéletesen alakít. Cesar, megdicséri a kilenc pontja miatt, és kérdezi, hogy mit csinált. Samantha szégyenlősen válaszol, hogy az titok és igazán el szeretné mondani, de nem szabad. A közönségből szomorú sóhaj szakad fel. Ezután jön a " miért téged támogassanak? mi hajt majd az Arénában?" kérdés. Samantha tökéletesen felel rá. Biztos vagyok benne hogy ezt a mondatot úgy tanították be neki: Azért szeretném, hogy támogassanak, mert szeretném bebizonyítani, hogy jobb vagyok mint a nagyapám. Szeretném jóvá tenni azt amit ő művelt, szeretnék segíteni a Körzetekben élőkön.
Taps-taps-taps... Hogy ez a lány mennyire átlátszó. És ez csak nekem tűnik fel. A közönségben többen könnyeznek, a szegény lányért, akinek bűnhődnie kell nagyapja helyett. Oké, ezt én sem tartom fair dolognak, de Samantha túl játssza magát.
- Első Kerület, fiú kiválasztott. - mondja a csíptetős.
A lábam és a kezem remegni kezd. Félve nézek Maggiere, aki támogatóan bólint.
- Minden rendben lesz. - mondja. Na persze... De meg kell próbálni.
Samantha a színpad másik oldalán távozik, tapsvihar közepette. Nehéz lesz felül múlni, sőt szinte lehetetlen. Próbálom feleleveníteni  a próbabeszélgetést Peetával és úgy tenni mintha nem egész Panem figyelne.
Piros lámpa. Lépcső. Köszönés. Kézfogás. Kezdődik.
- Szóval, Alex, mind ismerjük a te szomorú történetedet. Tudjuk hogy otthon az ikertestvéred vár, akit meg is kérdeztünk hogy szerinte miért fogsz te nyerni. - kezdi Cesar.  
Tessék? Erről lemaradtam... Készült interjú Alexszel, és én nem tudok? Miről maradtam még le?
Cesar észreveszi az értetlenségemet és leadják az interjút.
Alex hosszú hajjal, szoknyában, sminkben ül a nappalinkban. Minden olyan mint amikor elmentem, csak Alex arca nyúzottabb. Az interjú nagyon rövid, szinte csak a "hogy vagy?" "szia" szerepelnek benne, majd A Kérdés.
- Alex azért fog nyerni, mert megígérte nekem. - mondja egyszerűen a bátyám.
Elmosolyodom. Nem tudtam hogy mit fog válaszolni, de ez a válasz tetszett. Rá vallott. Nem mutatott be hősként, viszont erősítette, az őszinte, kedves imadzsemet.
Cesar, olyan, "na mit szólsz hozzá" mosollyal nézett rám.
- Igen, ez így igaz. Mielőtt eljöttem megígértem neki, hogy megnyerem a Viadalt és hogy még látjuk egymást. - a hangom magabiztos, pedig a sírás fojtogat.
A közönség ellágyulva figyel. Engem, a nyíltszívű, szerető testvért.
- Alex, mint tudjuk, 8 pontot kaptál a Kiképzésen. Samantha kilencet. Van köztetek valami rivalizálás? - kérdezi.
Huh... erre nem számítottam. Mit kéne mondanom? Hogy utáljuk egymást? Akkor mi lenne a kedves, megértő sráccal aki eddig vagyok? Muszáj azt mondanom, hogy jól megvagyunk. Hazudok. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, mert itt mindenki hazudik, de akkor is. A kedves, szeretetteljes FIÚ mégiscsak kisebb hazugság, mint az hogy kedvelem Samanthát. De muszáj lesz hazudni.
- Nem! Dehogy!- mondom szinte felháborodva. Ez tetszik a közönségnek. - Nagyon örülök neki, hogy ilyen ügyes. A mentoraink mindkettőnkre nagyon büszkék. - fejezem be és remélem hogy jól válaszoltam. A közönség soraiban egy ismerős arcot keresek. Noel. A fejével int, hogy minden rendben.
- Apropó mentor! - kezdi Cesar, mintha csak most jutna eszébe, pedig biztos tervezte ezt a kérdést. - Hogy jöttök ki a mentoraitokkal? Milyen érzés két hőssel dolgozni?
- Peeta és Katniss, mindenben segítenek nekem, és támogatnak. Örülök hogy ők lettek a mentoraim. - válaszolom, és most nem hazudok. Ez tényleg így van. Az órára nézek: 5-4-3-2-1 letelnek az utolsó másodpercek, és felharsan a sziréna.
Meghajolok és megtapsolnak. Majdnem akkora tapsot kapok mint Samantha.
Lebotorkálok a színpadról. Katniss és Peeta felkísérnek minket a szobánkba. Pedig meg akartam nézni Maggiet. Most már mindegy. Holnap úgyis találkozunk. Az Arénában. A gyomrom összeugrik és lemondok a vacsoráról.
Zuhanyzok, és az ágyba bújok. De nem tudok elaludni. Az érzés, hogy ez az utolsó éjszakám, amikor nem vagyok halálos veszélyben, fogva tart. Forgolódok és éhes leszek. Ez jó jel. Talán már nem is izgulok annyira. Halkan a konyhába osonok.
Valaki van odabent. Remélem hogy nem Samantha. Szerencsém van. Noel az.
- Szia. - köszönök halkan, összehúzom a köntösömet és leülök szembe vele a pulthoz.
Rám mosolyog.
- Hogy-hogy ébren vagy még? - néz rám, és felhúzza a szemöldökét.
- Ezt én is kérdezhetném. - mondom kitérve a válasz elöl.
- Most ért véget a party.
Kérdőn nézek rá.
- A viadal szervezők partyja. Stylistok, játékmesterek, narrátorok, mentorok.
Bólintok.
- Kapok abból?- kérdezem és a gőzölgő levesre mutatok előtte.
- Tiéd lehet, én már ettem a bulin.
- Akkor minek melegítetted meg?
- Itt találtam. Valószínűleg az egyik cseléd melegítette meg, neked.
Nem igazán érdekel, hogy miért volt ott a leves, de nagyon finom. Miután végzek, már nem izgulok annyira. Noel fürkésző tekintettel figyeli az arcomat.
- Nem tudsz aludni igaz. - nem kérdezi, megállapítja.
- Igaz.
Felállok az asztaltól és a szobám felé megyek. Követ.
Bebújok az ágyba, ő pedig betakargat. Megpuszilja a fejem és mellém fekszik.
Álomba ringat.