23. fejezet

A ruha, amibe beöltöztettek egyszerre volt elképesztő, csodálatos, és eléggé furcsa. Elvileg Noel, egész idő alatt, amíg bent voltam az Arénában ezt tervezte. Vagyis, szinte biztos volt benne hogy megnyerem. Ez nekem annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam. Mostanában kissé széthullott a hormonháztartásom, így most is legszívesebben bőgnék, amikor a Kapitóliumi csiptetős nő szól, hogy készülődjek, mert hamarosan beindítják a szerkezetet, ami felvisz a színpadra a nagyközönség elé.

A hideg rázott, és éreztem, ahogy a hátamon végigfolyik a verejték. A színpad alatti félhomályban, próbáltam visszaemlékezni, arra a bizonyos pár perces interjúra, amit a Viadal előtt adtam. De ez nem párperces lesz. Végig kell, majd nézzem az egész Viadalt. De előtte még lesz egy kis meglepetésem.

A szerkezet zörögve elindul felfelé, én, pedig mint Alex, mint a 76. Éhezők Viadala győztese bukkanok elé a színpadon. A nézőtéren lévő emberek megőrülnek, ahogy feltűnök, de ezek, akik ott ülnek nem mind Kapitóliumiak. Könnyedén kivehetőek a kevésbé feltűnően öltözködő egyszerű körzetbeliek, akik ide utaztak az egyetlen Éhezők Viadalára, ami miattuk lett. De persze, mint kiderült a Kapitóliumiak éppen ugyanúgy élvezték, mint akkor, amikor körzetbeliek mentek az Arénába. Próbálom felidézni magamban hogy mit mondott Noel, miközben feladta rám a ruhát. Konkrétan akkor voltunk csak ketten, egy röpke órát. Azelőtt végig ott volt velünk vagy Katniss, vagy Peeta, vagy az előkészítő csapat, így az egész délután egy nagy rohanás, készülődés volt, amiben útközben elmondták nekem, hogy pontosan hogyan válaszoljak a kérdésekre. Meg hogy egyelőre legyek Alex. Egyelőre.

Hallom, ahogy Caeser bemondja, hogy „íme, Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala nyertese”, én pedig integetek. Már ami ebben a ruhában meg lehet csinálni. Ugyanis a ruha, ami rajtam van, konkrétan Alex. Noel róla mintázta, valami gumis anyagból van, ami úgy áll mintha valóban Alex lennék, ám alatta ott vagyok én is, ráadásul nem is akárhogy.

Caeser Hellyel kínál. A Hely, egy hatalmas trónszerű valami, amibe mindig beleültetik a győzteseket. Mindenféle kövekkel kirakva. Kissé undorodva telepedek le, és fordulok Caesar felé, aki rögtön felteszi az első kérdését.

-         Öröm téged újra látni Alex. Milyen érzés Győztesnek lenni?

Szokásos kérdés, szinte mindig ezzel kezd. A szerep szerint válaszolok:

-         Tudod Caesar, nagyszerű érzés. Mintha a felhőkben járna az ember. Elképesztő sok szeretet kaptam az emberektől a győzelmem után, ami nagyon jól esett, és meg is szeretném köszönni. – mondtam és biccentettem egyet a közönség felé, amire hatalmas őrjöngés kezdődött.

-         Ugyan, ugyan Alex. Megérdemled, hiszen nagyszerűen küzdöttel.

-         Nem mindig egyedül – jegyeztem meg, csak úgy mellesleg.

-         Valóban nem. Hiszen ott volt a kis barátnőd is…

-         Maggie. És a barátom volt – kezdtünk veszélyes vizekre evezni, és én tudtam, hogy Maggieről vagy sírva tudok csak beszélni, vagy gorombán. Inkább gorombán.

-         Tudjuk, ismerjük a történeteket – és még kacsintott is – azt is tudjuk, hogy hogyan is lettél Te a győztes Alex. És arról is van egy kis sejtésünk, hogy szegény Maggie mért áldozta fel magát… Érted.

Túl messzire ment. Túl messzire ment. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy volt valami olyasmi köztem és Maggie között. De hát nem volt! Hogyan is lehetett volna?! Kezdtem egyre jobban begorombulni, és éreztem, hogy a szemem egyre jobban szúr.

- Valóban Maggie feláldozta magát – kezdtem és eszembe jut még egyszer, hogy mit beszéltem meg Noellel: hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, pedig most muszáj lesz – megmutatva ezzel mindenkinek, hogy a Kapitóliumiaknak is vannak érzéseik. Nem vagyunk olyanok, aminek bemutattak minket évtizedekig. Ugyanúgy szerethetünk valakit, ugyanúgy lehetünk szerelmesek, ugyanúgy fájhat! Nem a Kapitólium zombiai támadtak meg. Nem, nem. A drágalátos Lázadók zombiai voltak! Nem Snow elnök találta ki az Utolsó Viadalt. Nem. A Lázadók ötlete volt, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Mert erre bizony ez a legjobb módszer, hogy kapitóliumi gyerekek – akik nem tehetnek semmiről – meghalnak az Arénában. – itt már ömlött a könnyem. Hirtelen megfogom a homlokom előtti zipzárt és lehúzom. Így eltűnik a ruha, amelyben Alex voltam. Előtűnök Én. A sminkem kissé elmosódott, a hajam egyszerűen hullámokban omlik le a vállamra, egyszerű sötétzöld ruha van rajtam, ami a térdemig ér és kissé előrébb megyek a színpadon, hogy a Lázadók vezetőinek a szemébe tudjak nézni. – A nevem Kiara Lavigne és Én nyertem meg a 76. Éhezők Viadalát. 

22. fejezet

Egy fehér ruhás Avox kelt fel, és hagy nekem az ágy szélén egy egyszerű ruhát. Fehér nadrág, szürke póló. A testem már nincs az ágyhoz szíjazva, így kikászálódok, és felöltözök. Tükör nincsen a szobában, de a kezeimről hiányoznak a hegek, de a combomon továbbra is ott van a gyógyszerzombik üzenete, amitől, amint meglátom, majdnem visszaszédülök az ágyba. De erős maradok, és arra gondolok, hogy végre találkozhatom Noellel.

Akinek köszönhetem, hogy felfigyelt rám a közönség, és aki támogatott, és akibe szerelmes lettem. Nem tudom, ő pontosan mit érez, de annyit tudok, hogy visszavárt. És most végre találkozunk! És így nem számít, hogy a kapitólium mit akar velem tenni, hogy mennyire mérgesek, és hogy mért nem nyírtak még ki. Csak az számít a jelenlegi helyzetemben, hogy találkozok vele, és ha ő is szeretné, akkor együtt is maradunk. Legalább addig, amíg meg nem ölnek. Mert a körülményeket tekintve, csoda lenne, ha természetes halált halnék. Körülbelül olyan szintű csoda, mint hogy megnyertem a Viadalt. Ezerévente egyszer van ilyen. És én már kihasználtam a saját csodámat…

Leülök az ágyra, és várom, hogy a falon megjelenjen az ajtó. Megint csak a jobboldali falon jelenik meg az ajtó, és én boldogan pattanok fel az ágyról és lépek ki az ajtón. Ahová érkeztem, az egy nagy kupolás terem. Körbe végig ajtók vannak. Először Katniss és Peeta lép ki egy-egy ajtón. Önfeledten szaladok feléjük, és érzem, ahogy Peeta egy kicsit meginog a műlábával, de mindketten megölelgetnek. Egy másik ajtó nyílik és Noel lép ki. Szép barna szemével, amivel már az első találkozásunkkor lenyűgözött, engem keres, majd talál meg, és vigyorodik el.

Én pedig elképesztő sebességgel szelem át a termet, remélve, hogy Katniss és Peeta nem haragszik meg rám, mert otthagytam őket, és ölelem meg Noelt. Kicsit eltol magától, majd a szemembe néz és megcsókol. A boldogság végigszáguld a testemen, elfelejtkezek mindenről ami addig probléma volt nekem és visszacsókolom Noelt.

Halk köhögés hallatszik a hátunk mögül, mire szétrebbenünk és én zavartan nevetgélni kezdek. Noel pedig megfogja a kezem, és úgy indulunk Peetáék felé.

-         Mehetünk? – kérdezi vigyorogva Peeta.

-         Persze. – felelte Noel és így négyen indultunk el egy harmadik fehér ajtó felé, amiről kiderült, hogy egy lift.

Bent, sokkal több gomb volt, mint egy szokványos liftben. Peeta először kiválasztotta, hogy felfelé megyünk, aztán hogy a lakásokhoz, aztán hogy az ötödik szintre.

És a lift már száguldott is velünk felfelé.

Akkor és ott tűnt fel csak először hogy mennyire boldog és mennyire aggasztó a helyzetem. Hiszen mégiscsak átvertem a Kapitóliumot. Ezért megkérdeztem azt amit már egyszer megkérdeztem Katnisstől, de akkor nem adott rá rendes választ.

-         Mi fog történni?

-         Hogy érted? – kérdez vissza Noel.

-         Mi lesz velem?

-         Mi lenne?

-         Megfogja tudni a közönség hogy lány vagyok?

-         Igen. – mondták ki egyszerre mind a hárman.

-         De… de… nem fognak kinyírni?

-         Nem.

-         És..nem mérgesek rám?

-         Nem.

Na ez meglepett. Hogyhogy nem mérgesek rám? Hogyhogy nem fognak megölni? Tényleg ennyire nagyszerű a helyzetem, vagy csak ők hárman látják így?

-         Figyelj ide, Kiara! – kezdte Katniss – Sikerült találni egy olyan megoldást, amiből a kapitólium és te is jól jössz ki. Ebbe belenyugodtak… Mondjuk úgy. Mindent megértesz majd.  

Bólintottam, mert nem volt kedvem faggatózni.

Az emelet nem változott mióta utoljára elmentem innen. Ugyanazok a színek, fények, bútorok. Csak Samantha hiányzik belőle.

-         Mikor lesz az interjú? – kérdezem, mert úgy érzem még nem állok készen.

-         Ma este. – felelte Noel – Ezért is kell nagyon sietnünk a ruhapróbával.

-         Mit kell majd mondanom? – kérdezem, mert jelenleg a ruhám érdekel a legkevésbé.

-         Csak válaszolnod kell a kérdésekre.

-         Szóval már nem az a srác leszek, aki annyira szereti a hugát?

-         Nem…

-         Hát akkor ki leszek?

-         A lány, aki képes lett volna feláldozni magát a bátyjáért. 

21. fejezet

Egy fehér, steril szobában vagyok. Csak fehérnemű van rajtam, és a takaró a nyakamig fel van húzva. Mindkét kezem, és mindkét lábam, az ágyhoz van szíjazva, sőt úgy tűnik, biztosra mennek, ugyanis a mellkasomon keresztül is egy szalag szorít az ágyhoz. Először alig bírom nyitva tartani a szememet. Az emlékképek, sorba villannak be. A sötétben melegítő Bőségszaru, Maggie ahogy kilép az árnyékból, a gyógyszerzombik, Samantha és társai, amikor ránk találtak, aztán a Maggie arcán átsuhanó felismerés, majd a hang, ami kijelenti, hogy én nyertem. Vagyis Alex.

Ekkor jövök rá, annak a jelentőségére, hogy fehérneműben vagyok. Megtudták. Végem. Egyáltalán mért élek még? Mért nem öltek meg rögtön?

Majd nyilvánosan. – súgja a hang a fejemben – kijátszottam a Kapitóliumot, egyszerűen hülyét csináltam belőlük. Két választásuk van. Vagy fejbe lőnek, csalás miatt, vagy megtartják a titkot maguknak. De vajon melyiket választják? Bevállalják a nyilvános kivégzést, csak azért, hogy bűnhődjek, vagy esetleg véletlen baleset ér? Akkor mért nem gyilkoltak meg már most? Miért, miért, miért? Egyre több kérdés, amikre jelenlegi helyzetemben, jelenlegi állapotban nem tudok válaszolni.

Csak ekkor nézek tüzetesebben körbe. Fehér ágy, ágynemű, gyógyszerek, infúzió, éjjeliszekrény, körbe-körbe sima fal. 

Úgy tűnik, ilyen egyhangú szobákból több ezer van a Kiképzőközpontban, hiszen jól emlékszem, hogy egy ilyen szobában találkoztam először Noellel. Milyen messzinek tűnik most az az emlék. Mennyire féltem, izgultam, rettegtem. Mint most. Mennyi idő telhetett el azóta, hogy először találkoztunk? Mennyi idő telhetett el azóta, hogy kijöttem az Arénából? Eszembe jut, hogy a győztesek csak egypár nap múlva találkoznak a nagyközönséggel, hogy ez az én esetemben mit jelent, azt magam sem tudom… Felhízlalnak aztán feláldoznak. Szép kilátások, mit ne mondjak.

Ekkor rajzolódik ki a jobb falon egy ajtó. Én reflexből lehunyom a szemem, mert nem akarom, hogy esetleg megint kiüssenek. Csak fülelek. Apró, halk lépések. Tálcacsusszanás, gyógyszerzörgés, infúzió kicserélése. Ezután elhalkulnak a lépések, és én pont akkor nyitom ki a szemem, amikor az ajtó körvonalai eltűntek.

Próbálom nyitva tartani a szemem, de úgy tűnik, az infúzióval együtt, alapból belém löknek, valami cuccost, amivel kiütnek.

Így hát reménykedek, hogy a rémálmok elkerülnek.

                                                            *****

Verejtékben úszva ébredek fel, levegőért kapkodok, és próbálom kiűzni a fejemből, a zombi-Maggie, zombi-Alex és zombi-Noel képét. Nehezen megy, de a légzésem egyre jobban lelassul, és én egyre jobban érzem magam, akkor pedig végképp megörülök, amikor észreveszem, hogy a kezeim már nincsenek leszíjjazva, sőt, már infúziót sem kapok. Helyette, egy nagy pohár víz, és egy kevés rizses hús van az éjjeliszekrényre téve. A vizet könnyedén eltűntetem, de mire a rizses hús lemegy, már szinte rosszul vagyok.

Erőtlenül hanyatlok vissza az ágyra.

És akkor nyílik az ajtó, ezúttal a bal oldalról. Katniss lép be. Hozzám rohan, és megölel.

-         mi fog történni? – kérdezem kicsit hisztérikus hangon, mert a kérdések, megint vonatként, kezdenek bennem száguldozni.

-         Nem tudom. Semmi biztosat nem tudok mondani.

-         Meg fognak ölni?

-         Nem. Biztosan nem. De nehéz napok állnak előtted.

-         Noel? – kérdezem halkan.

-         Holnap.

Önkéntelenül is elmosolyodok.

-         Elképesztő, mit alkotott neked a győzelmi riportra.

-         Lány leszek vagy fiú? – kérdezem.

-         Egyszer ez, egyszer az. 

20. fejezet

Sziasztok!
Remélem örültök, hogy egy nappal előbb hozom a Viadal utolsó napját. Nagyon remélem, hogy meg vagytok elégedve a történettel, és hogy szeretitek. 
Én nagyon szeretem. Talán az első történet, amit nem hagytam abba az első fejezetek után. Most már tudom, hogy ezt végigcsinálom. Remélem, Ti is velem tartotok, és elkíséritek Kiarát, először a Viadal utolsó napjára, aztán a történet legvégére. 
Jó szórakozást, és soha ne hagyjon el a Remény. 

-------------------------------------------------------------

Abban a pillanatban tudtam, hogy az egyik ágyúdörgés Maggie halálát jelenti. A másik pedig azét, akit magával vitt. Talán kezdettől fogva sejtettem, hogy miért kell Maggienek a méreg. Hiszen erre egyetlen magyarázat van: hogy a megfelelő időben, valakit megöljön. Hogy miért végzett utána magával?

Mert azt szeretné, hogy te nyerj! – súgja a fejemben a hang.

 A földre roskadok. Nem kiabálok, nem sírok. Csak arra a lányra gondolok, aki megmentette az életem. Többször is.

Először Samantháéknál, aztán a zombiknál. Persze kölcsönösen védtük egymást. De most hogy meghalt, márpedig meghalt, ezt biztosan tudom, úgy érzem az adósa maradtam. Hiszen, akkora szívességet tett nekem, amekkorát én már nem tudok neki viszonozni. Meghalt értem. Itt hagyott nekem egyetlen Kiválasztottat, akivel még találkoznom kell, és el kell, bánjak. Mert Maggie emiatt halt meg. Azért hogy én nyerjek.

És nyerni fogok. Lehet az utolsó kiválasztott Samantha, a Holdképű, vagy a vívós lány. Nem érdekel. Nyerni fogok, és ha ehhez az kell, hogy kinyírjam, valamelyiküket akkor megteszem. Most hogy tudom, Maggie meghalt, teljesen más értékrenddel gondolok a viadalra. Most már nincsen szövetségesem. ÉN vagyok és egy utolsó Kiválasztott.

Maggiere gondolok. Nem tudok sírni. Hiába tudom, hogy meghalt, nem akarom felfogni. Megtörtént, vannak következményei, de még nem jutott el teljesen az agyamig. Nem baj. Nem akarok bőgni, pont most, amikor olyan közel a cél. Meg hát Maggie sem szeretné, hogy a játékmesterek azért nyírjanak ki, mert nem vagyok elég tökös. Ha csak képletesen is.

Lassan indulok el, lefelé a hegyen. Fülelek, de semmi. Természetesen állatot sem hallok neszezni, nemhogy egy Kiválasztottat.

A nap egyre lejjebb kúszik. Természetellenes sebességgel, tart lefelé, ezért meggyorsítom a lépteimet. Nem akarom, hogy esetleg Samantha lepjen meg engem és ne én őt.

A fák egyre ritkábban állnak, elkezdem látni az első épületeket, a hosszú sugárutat. Látom ahogy a napfény megcsillan az arany bőségszarun. Már nincs benne semmi. Valószínűleg a Kezdés után rögtön kifosztották azok, akiknek sikerült elfoglalniuk. De most nincs ott senki. Mintha az égvilágon, senki nem lenne rajtam kívül az Arénában. Senki. Persze, ez nem igaz. Nagyon jól tudom, hogy valaki itt van. Hiszen nem számoltam el magam, ha elszámoltam volna, akkor a viadal showmanje már bejelentette volna, hogy Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala győztese. De természetesen ez nem történt meg. A nap egyre lejjebb kúszik, és rájövök, hogy a Játékmesterek így fokozzák a hangulatot, hiszen mennyivel jobb, ha a sötétben nem látom, hogy mikor támad rám a másik Kiválasztott. Igen, sokkal izgalmasabb. Főleg nekem lesz izgalmas, de azoknak sem rossz, akik otthon ülnek. Mint például a családom. Vajon, mit gondolnak? Hogy megnyerem? Vagy szerintük esélyem sincs? Jó lenne tudni, jó lenne megölelni őket még egyszer, hiszen nem biztos, hogy én nyerek. Sőt. Így sötétben elszáll, az előbbi magabiztosságom. Hiszen, ki vagyok én egy kétméteres fiúval szemben? Egy őrült, kegyetlen lány ellen? Mit kezdek egy vívómesterrel?

De vajon ki maradt életben rajtam kívül?

A kíváncsiság, úgy furdalt, hogy nem is figyeltem, amikor átléptem a határt. A kapitólium és az erdő határát. Már szinte készültem, hogy felhúzódik mögöttem a láthatatlan üvegfal, de nem történt meg. Nem akartak itt tartani. Tudták, hogy úgyis itt maradok, hiszen tudom, hogy itt kell, megmérkőzzek, akárkivel is kell, szembenézzek.

Lassan sétálok a falak között. A házak, mint undorító, rózsaszín, giccses óriások néznek le rám. Csak az utat figyelem, de fülelek. Semmi. Mintha valóban egyedül lennék. Teljesen épen érem el a Bőségszarut, ami rettentő forró. Viszont a levegő egyre hidegebb, ahogy egyre sötétebb lesz. Így közel húzódok a szaruhoz, és a belőle kiáramló melegben, már könnyebb elviselni az éjszakát, ami egyáltalán nem olyan sötét, mint azt gondoltam először. A hatalmas telihold világít le rám. Kezdem elunni magam. Senki nem jön. Se mutánsok, se Kiválasztott. Hiába fülelek, nem hallok egyetlen hangot se, a saját szuszogásomon kívül.

Már szinte a Bőségszaruba mászom, ami egyre hidegebb, amikor apró, halk lépteket hallok.

Hát itt van. A szívem olyan hevesen dobog, hogy félek, a másik Kiválasztott meghallja. Bemászok a szaruba, és félve, kilesve figyelem az eseményeket.

Az alak, aki érkezett biztos, hogy nem a Holdképű, annál sokkal óvatosabbak a léptei, és kisebb az alakja. Szóval vagy Samantha vagy a vívós lány.

Nehéz küzdelem lesz.

Szinte látom az árnyon, ahogy körülnéz, ami előtt, kilépne a ronda házak jótékony takarásából. És meglátom. Az adrenalin száguldozni kezd az ereimben, a szívem megáll egy pillanatra, ahogy meglátom a ház mögül kilépő alakot. Maggiet.

Abban a pillanatban pattanok ki a szaruból, elég hangosan. Maggie rögtön felém fordul, és látom, hogy a szemében csodálkozás ül. Nem rám számított, ahogy én sem rá. Azt hittem meghalt. Biztos voltam benne hogy meghalt. Ahogy ő is abban, hogy én meghaltam.

Aztán a szemében megváltozik valami, a csodálkozás helyett, győztes mámort látok a szemében, és először azt hiszem, hogy azon nyomban előhúz egy nyilat és megöl.

Ám nem ezt teszi.

Villámgyorsan előveszi a zsebéből… a ciánt.

Mielőtt kiálthatnék, ordíthatnék, szaladhatnék, már hallom, ahogy összeroppan a méreg, és látom, ahogy Maggie élettelenül elesik.

Hallom, ahogy eldördül az ágyú, hallom, ahogy bemondják, hogy nyertem, de egyáltalán nem érdekel.

Csak kiabálok, visítok, ordítok, sírok, egészen addig, amíg el nem sötétedik előttem a világ.

19. fejezet

Céltalanul bolyongok.
Most hogy nincs itt velem Maggie, nem tudom mit kéne tennem. Együtt még azt terveztük, hogy visszamegyünk a Bőségszaruhoz. De vajon ez a jó döntés? Esetleg reménykedhetek, hogy a többiek elintézik egymást. Természetesen nem. Annak én sem örülnék, hiszen ott van maggie. Nem tudom mi lesz vele, nem tudom hol van, és nem tudom minek van nála cián. Az egyetlen kérdésem amire nem válaszolt ez volt. Hogy mire kell neki a cián. És én mégse faggathattam. Nem. Barátok vagyunk, voltunk, akkor is ha ő könnyen lehet hogy többet érzett. De nem irántam! Mondom magamban, hiszen én most Alex vagyok. Nem Kiara. Kiara abban a pillanatban elveszett, ahogy az altatószirupot a teába kevertem.
De vajon mi leszek, ha megnyerem a viadalt? Ha erre akad egy kis esélyem, akkor ki fogom használni. De után mi lesz. Örökké én leszek Alex? A bátyám meg örökké játssza a lányt? Vagy egyszerűen visszacseréljük egymást? nem. Azt nem lehet. Olyan dolgokon mentem keresztül, és ha megnyerem a viadalt, olyan dolgokon fogok keresztül menni, amit Alex nem bírna. Még azt sem tudná elviselni, hogy mások azt hiszik, hogy embert ölt. Nem. Alex nem öl embert. Kiara már ölt embert.
Egyenesen az egyik kamerába nézek, és próbálom eljutattni a gondolataimat a mentoraimhoz, Noelhez, hogy oldják meg helyettem a feladatot. Terveljenek ki valami megoldást. Csak had ne rágódjak ezen.
Bár ha nem ezen rágódok, akkor aggaszt a többi dolog. Maggie, a másik két Kiválasztott, a félelem, a cián.
Mégiscsak elmegyek a Bőségszaruhoz. Ott fogom várni a többieket. Tudom hogy messziről esetleg Maggie tudna megölni, nyíllal. A többiek... nem igazán. A holdképű erős, de ez az egyetlen erénye. Samantha kegyetlen, és tüskés buzogánnyal támad, a vívós lány, karddal. de azt nem tudom, hogy melyikük halt meg.
Tippem szerint a vívós lány, vagy esetleg Samantha vérzett el. Tuti nem. Biztosan akadt egy- két öreg fószer,  aki adakozott a gyönyörű, de kegyetlen lánynak, hogy megnyerje a viadalt.
Bezzeg nekem nem küldtek semmit.
Vagy de. Küldtek, de azt közösen kaptuk Maggievel.
Kezdek szomjas lenni, ahogy a meredek falon kapaszkodok fel.
Bár tudom, hogy csak a Kapitóliumban találok vizet, mégis ide-oda kapkodom a fejem és vizet keresek a szememmel. De nem. sehol nincsen.
A hegy egyre meredekebb, valószínűleg rossz helyen kezdtem el kapaszkodni. Biztos hogy rossz helyen kezdtem el mászni. Csak egy pillanatra nézek le. Alattam jó hat-hét méteres szakadék.
Ezért mászok tovább, remélve, hogy jó helyre teszem a kezem, lábam.
Szerencsém van.
Biztonságban felérek a hegy tetejére, ám ekkor már annyira kívánom a vizet, hogy az életemet odaadnám érte. bármit.
Könyörögve nézek felfelé...... és meglátom. A napfény megcsillan az oldalán, de mindenképpen felém esik, egy fémtengely. Könnyedén elkapom és lecsavarom a tetejét.
Fél liter víz.
Oszd be! 
látom mellette a figyelmeztetést. Lassan kezdem el inni, és a második korty után már jól vagyok.
Gondosan rácsavarom a kupakot a palackra, és a hátizsákomba rejtem.
Tovább indulnék, de abban a pillanatban ágyúdörgés rázza meg az eget. Egészen pontosan két ágyúdörgés.

18. fejezet

a nap erősen süt le ránk, ahogy átvágunk a sűrű bozótoson. ÉN megyek elöl, vagdalom az ágakat, de még így is sok marad. Utánam Maggie caplat, aki küzd a szomjúsággal. A morfium gyorsan hatott, így egyenlőre nem fáj semmink, és valószínűleg nem is fog, mert Maggie egy hadseregnek elegendő fájdalomcsillapítót hozott magával. na meg persze a mérget.
Fogalmam sincs hogy mire kell neki. Nem kérdeztem meg tőle. Miután felmutatta hogy igazából miért is haltunk meg majdnem, egyszerűen azt mondtam hogy most már tényleg induljunk, ő meg bólintott és kiballagtunk a hatosból. Szerencsére a zombik most a gyógyszerekben maradtak.
Aztán Maggie megmutatta hogy szerinte merre kell indulni és arra elindultunk.
És most is megyünk, sorban haladunk el különböző körzetek mellett.
Maggie is és én is csendben bandukolunk, figyelünk, hátha valami ismeretlen eredetű zaj csapja meg a fülünket.
De nem.
Nem követ minket senki, és úgy tűnik, egyenlőre valahol máshol izgalmas a viadal, mert nem támad ránk, sem Kiválasztott, sem Mutánsfalka, sem Környezeti csapás.
Szóval valahol a többiek egymást ölik. Ez most csúnyán fog hangzani, de remélem azért valaki meghal ma, mert akkor eggyel kevesebb ember választ el a győzelemtől.
De itt a bökkenő, már így is csak öten vagyunk. Abból az ötből egy én vagyok, és a másik meg Maggie akivel jelenleg szövetségben állok, és ha nem lennénk már társak akkor sem tudnám megölni. A ciános eset ide vagy oda de szerintem Maggie sem tudna engem megölni.

***

Lassan elkezdem meglátni a Tízes szélét. A házat rajta a zászlóval, azon a jól ismert sertéssel. Látom a jól kivehető Tízest a ház oldalán, és a karámokban lévő állatokat.
Rengeteg állatot. Szinte sejthető hogy kikkel kell majd megküzdenünk. Félve pillantok a két bika felé, akik már most dühösen méregetnek, aztán ott van egy temérdek tyúk, tehenek, disznók, mindegyik nyakában nyakörv és a nyakörvön név.
Még hogy a kapitóliumiak gonoszak! A lázadók állatokba ültették az emberek gyűlöletét!
Hátra pillantok.
- ugye te is tudod hogy mi következik? - kérdeztem.
Bólintott:
- VIszont most nem fognak ránk támadni.
- Honnan tudod?
Akkor vette elő a hátizsákjából az élelmét.
Teljesen jó minőségű és állagú hús és tápszer.
- Ezt... ezt honnnan? - kérdeztem dadogva és majdnem rávetettem magam a kajára, bár az jól láthatóan nem embereknek küldték.
- Addig jött, ameddig te aludtál. Közösen szerezték a mentoraink és szerintem elég egyértelmű az üzenet.
Nekem is világos volt most már minek jöttünk ide. ha az ember állattápot kap akkor az az állatoknak megy, nem neki. Vagyis menjen el a Tízesbe és etesse meg az állatokat, aztán lője le őket hogy neki is legyen mit ennie.
- Mért nem küldtek egyszerűen rendes kaját?
- Mert akkor rögtön mehettünk volna vissza a bőségszaruhoz. - jegyzi meg Maggie.
- Ez igaz.  - Nekem sincs kedvem oda visszamenni, az ugyanis azt jelentené hogy véget ér a szövetségem maggievel, és hogy valószínűleg valaki kinyír a végső nagy összecsapásban.
A mentoraink szereztek nekünk még egy napot.
Előreláthatóan az életünk igen rövid lesz, így egy nap, akár egy évnek is felér.
Elérjük a Tízes szélét.
Maggie gyakorlott mozdulattal, először bedobja a húst, majd kiönti a tápot, végig a határ mentén, majd besprintelünk a házba.
AZ állatok ügyet sem vesznek ránk, amikor ott van a sok finom, egyáltalán nem rohangáló kaja is.
Aztán miután teleették magukat, alszanak. Mi meg kiválasztunk két tyúkot, levágjuk őket és feltesszük forrni, valami húslevesfélének. És akkor végre megkérdezhetem azt amit addig nem mertem. Amit itt az utolsó napokban kell megkérdezzek, mert meg akarom tudni.
- maggie, hol tanultál te meg lopni? hol tanultál meg nyilazni? esetleg miért kell neked a cián?
Maggien látszott hogy tudta ezek a kérdések elő fognak kerülni, és úgy tűnt felkészült a válaszokkal.
- Alex, te is tudod hogy az ötödik kerületből származok. Nem látszol hülyének, így gondolom tudod, hogy az ötödikben nem mindenki él nagylábon. Mi se. Mióta apám meghalt, elszegényedtünk. Három testvérem van. Kicsik. Anyám megbetegedett, így választhattam. Elmegyek az útszélére, esetleg beállok Kiválasztottakat előkészíteni, vagy kiszököm az erdőbe vadászni. Én a vadászást választottam. Fegyvert loptam és bátorságot, hogy elég mélyre bemenjek az erdőbe, hogy találjak valamit.
Először szörnyen ment, de aztán belejöttem. Elláttam magunkat élelemmel, ruhával, néha még maradt annyi hogy kereskedjek, de ha nem volt szerencsém akkor loptam. Soha nem sokat, soha nem egy helyről. Annyit amennyitől senki nem megy csődbe. Aztán ha volt pénzem, visszaadtam. persze nem konkrétan hanem mondjuk ott hagytam a pénztárcám elérhetőség nélkül.
A cián kell. és kész. Arról nem szeretnék beszélni. - fejezi be és a tűzhely felé fordul.
Én pedig nem hiszem el hogy Maggie elmesélte. Nem hittem volna, hogy képes lesz elmondani, de elmondta. és most már nekem is minden világos.
Akkor dördül el az ágyú.
Maggie aprócskát sikkant, még én is megijedek.
- Négyen maradtunk. - nyelek egy nagyot.
- Kész a leves. - mondja maggie nem is foglalkozva azzal amit mondtam.
- Maggie.
Könnyes a szeme ahogy rám néz.
- Adj egy tálat.
Előkotrom a nagy edényt a táskából és beleteszi a leves felét, majd alaposan lezárja.
- Vigyázz forró.
- Köszönöm.
Mindketten tudtuk hogy ez el fog jönni. Mégis visszafordulok az ajtóban.
- Maggie. - rám néz - Köszönöm hogy elmondtad, és hogy segítettél, és hogy... mindent.
- Én köszönöm. - suttogja.
Kilépek az ajtón, az állatok még mindig alszanak.  A nyakörv feszül a hájas nyakukon ahogy szuszognak. Megered az eső.
Én még egyszer visszanézek. Látom ahogy Maggie is indulni készül.
Belépek a fák közé, és próbálok nem arra menni amerre ő is fog.
Mert a szövetségünk felbomlott.

17. fejezet II. rész

te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk...
levegőért kapkodva ébredek fel. Nem emlékszem mikor ájultam el, de azóta valaki leápolta és bekötötte a sebeimet, és Maggieét is. Igen, valószínűleg  Maggie volt.
Most hogy a seb a combomon, már nem tart az ájulás szélén, most veszem észre hogy mennyire éhes vagyok. nem tudok utána számolni hogy mióta nem ettem-ittam. De régóta.
Kibicegek a kertbe, kikerülgetem a gyógyszereket, és felveszem a határon hagyott táskámat, úgy tűnik nem járt itt senki.
Arra azért felébredek ha kitörnek a zombik...
Visszabicegek a házba és előveszem a maradék kajám, ami romlott. És büdös.
Maggiere nézek.
Szörnyen fest. A maradék haja véresen, és sárosan lóg a homlokába, a homlokán veríték gyöngyözik, a kötése átázott.
Először lecserélem a véres kötést, majd felkeltem.
- Maggie, maggie... - suttogom.
Lassan ébredezni kezd.
- Tovább kell mennünk.
- miért? - nyöszörgi - Olyan jó itt.
- Ennünk kell.
- Igaz, éhes vagyok.
- Akkor gyere. Meg különben is.
- MI különben is? - kérdezget egyre éberebben.
- Egyszer találkoznunk kell a többiekkel, és egyszerűbb ha mi magunk megyünk a bőségszaruhoz, mintha tűzvész, mutánsok, esetleg más Kiválasztottak kergetnének oda.
- Ez igaz.
- de először iszunk.
Annyit iszunk hogy simán ki kell bírnunk egy napig. Aztán a mini-Kapitóliumba is el van rejtve valahol víz.
- Egy körzetet még meg kéne látogatnunk... - jegyzi meg Maggie.
Kérdőn nézek rá.
- A Tizediket.
- Állattenyésztés?
- Kéne kaja. Nem hiszem hogy az erdőben túl sok állat lenne.
Ebben egyet értünk, azon kívűl az egy nyúlon kívül én sem láttam egyet sem. Lehet ő is véletlenül került elém. Sőt biztos.
- Akkor irány a Tízes.
- Várj, még valamit el kell intézzek. - mondja Maggie és a szekrényhez lép. Egy csomó gyógyszert rámol ki, aztán eltesz egy adag morfiumot. - A fájdalomra fel kell készülnünk. - válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Bólintok.
- A morfiumért jöttünk a Hatosba? - teszem fel a kérdést ami kezdettől fogva böki a csőrömet.
- Nem.
- Hát akkor?
- Ezért. - mondja és felmutatja az apró üveget, amire gyöngybetűkkel annyi van írva:
cián

17. fejezet I.rész

Eltűnnek. Elnyeli őket a füst, a vér és a könny. Én csak ülök a az üveg fal tövében, ami lassan de biztosan, visszasüllyed a helyére, a föld mélyére.
a fájdalomtól legszívesebben még mindig sikítanék  De nem tehetem, túléltem. Erősnek kell maradnom. Nem szabad elvesztenem az eszméletem. Nem szabad elgyengülni.
legújabb mantrám...
Én visszafogom magam, de Maggie nem. Sír, sikít, levegőért kapkod.
A fájdalomtól ami az arcomból és a combomból indul, először nem tudok megmozdulni. Nem nézem meg hogy, hogyan néz ki a lábam. valószínűleg elhánynám magam.
Felállok. Sziszegéssekkel, de legalább nem üvöltözéssel tarkítva, elindulok Maggie felé.
Levágták a haját. A levágott haj körülötte terül el, véresen. Neki is a combjának estek neki. Csupa vér és könny. Üvölt, sikít a fájdalomtól.
Letérdelek. Megpróbálok nem törődni a fájdalommal. Nehezen megy. A kezét a nyakamba akasztom és a ház felé vonszolom. Még jobban sikít. Könyörög hogy hagyjam meghalni. Nem felelek. Ha kinyitnám a szám, csak sikítani tudnék. Teljes súlyommal nehezedem az ajtónak. Kinyílik.
Egy fehér, steril szobában vagyunk, amiben egy nagy szekrény van, mosdó és egy ágy.
Maggiet a szoba közepébe vonszolom és megpróbálom magam addig életben tartani amíg ellátom a sebeit.
Ráncigálom a szekrény ajtaját, ami végül kiszakad. Bent az van amit sejtettem, gyógyszerek. Végül is ez a Hatos nem? Talán Maggie pont gyógyszerért akart idejönni.
Fogalmam sincs hogy kell ellátni egy ilyen sebet. Végül egy labor vízzel, fertőtlenítővel és egy nagy köteg steril pólyával ülök le mellé. Nem nézek a fájdalomtól izzó lábamra, kitörlöm a vért a szememből, ami az arci sebemből ömlik.
Lemosom Maggie lábát. Akkor látom meg hogy a hülye zombik nem céltalanul vágták fel a combunkat.
Jól kivehető betűk vannak Maggie combján:

Te vagy a gyilkosunk. 

16. fejezet II. rész

ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
Ismételtem magamban, mint az egyetlen dolgot ami rávehet, hogy eldobjam az utolsó késeimet, hogy ne essek kísértésbe és ne nézzek a számlálóra, de tudtam hogy tovább nem bírom. A rettenetes, ijesztő gyógyszerzombikból úgy tűnik végtelen mennyiségű van. Végtelen mennyiségű hulla. 
Már kiabálni sem tudok Maggienek, hogy kész, én nekem itt végem. Többé nem kell éljek, nem kell a bőrömet mentsem... Ez a beletörődés. Az utolsó késemet, a felém rohanó, kamaszlányzombiba dobom, aki egy tüskés buzogánnyal akart legyilkolni. És a földre rogyom. Nincsen erőm, nincsen késem, nincsen reményem. 
Sose hagyjon el a remény, mi? 
Legszívesebben ordibáltam volna, a hülye játékmesterekkel, a hülye zombikkal, a hülye emberekkel és az egész hülye világgal. 
Abban a pillanatban ahogy a zombik észreveszik a szabad, elgyengült prédát, célba vesznek. öt zombi kiválasztott tart felém. két lány és három fiú. Mindegyikőjük véres. A ruha cafatokban van rajtuk. Kettőnek kés áll ki a hasából és lóg ki a bele, a másik háromnak már a kezében a fegyvere. egy lándzsa, egy nyílvessző és egy kis fejsze. El tudok magamnak képzelni szebb halált is. A félelem fojtogat, a szívem kiugrik a helyéről, próbál a legtöbbet verni a maradék időben. Én pedig próbálok sikoltani, de nem megy. Maggiet lefoglalják az ő támadói. Nem tudja hogy én már elvesztem. Megemelem kissé a fejem, hogy rápillantsak a számlálóra. még tizenöt másodperc. 
Talán féllábon kibírnám, de így az üvegfal tövében, öt zombival körülölelve nem hiszem. Viszont Maggie talán túléli. 
A zombik egyre közelebb érnek. Érzem a rothadó hús szagát, az égett bőr és haj bűzét, a megalvadt vért szinte érzem a kezemen. Szemükben izgalom és öröm csillog. 
Rohadtul örülnek hogy megölhetnek. 
Lassan, csoszogó léptekkel érnek el. Én pedig hiába akarok kiabálni, védekezni, a testem leblokkol és képtelen azt csinálni amit akarok. 
Belegondolok hogy mi lesz akkor ha meghalok, ameddig a zombi kihúzza a fejéből a fejszét, úgy tűnik azzal kezdik. Én meghalok. A titkom velem hal. Alexnek élete végéig lányként kell élnie, vagy ha lelepleződik megölik az egész családot, meg Noelt és Katniss és Peetát. Noel... Vajon lát engem. Minden bizonnyal. Vajon szomorú? Vajon szeret? Vajon csak játszott velem? 
a zombi komótosan kihúzza a fejéből a fejszét, magasra emeli, és...
egy nyílvessző fúródik a mellkasába. Elporlad. 
A maradék négy, izzó gyűlölettel fordul Maggie felé. Maggie pedig aggodalommal fordul felém. 
Hallom ahogy felnevetnek a körülöttem álló zombik. 
Egyszerre akarnak minket megölni. A két késes előhúzza a hasából a fegyverét, amivel együtt kifordul a belük is, nem zavarja őket.  A lándzsás és a nyílvesszős Maggie felé igyekszik. Aki szintén kifogyott a fegyverből. Érzem ahogy a hideg penge az arcomhoz szorul, miközben a másik késes lefog. Hosszanti vágást ejt, majdnem a szememtől az államig. 
sikítok. ő nevet. 
a másik a combomba karcol valamit. 
a vérem a földre folyik. Maggie sikít. Én sikítok. 
és lejár az idő. 

16. fejezet I.rész

Amit földrengésnek néztem, az nem földrengés volt. Rosszabb volt mint a földrengés. A földön lévő gyógyszerek sorra robbantak szét, mögöttünk felhúzódott a fal, vagyis nem volt hová menekülni. a robbanó gyógyszerekből, pedig emberek kerültek elő. Nálunk fiatalabbak, idősebbek, esetleg egykorúak, véresen, fegyverrel a kezükbe. És nekem sikoltani lett volna kedvem. Maggiere pillantottam, rettegést láttam a szemébe.
- Mi lesz velünk? - suttogtam.
Mielőtt Maggie válaszolhatott volna, rám rontott az első gyógyszerhalott. terepszínű ruhában volt, az egyik lábfeje hiányzott, a fejéről leégett a haj és a bőr, egy fejszével rohant felém. Az adrenalintól szinte nem láttam, de biztos kézzel hajítottam el a kést.
telitalálat. A gyógyszerhalott abban a pillanatban robbant szét, ahogy a kés hozzáért. A fegyverem pedig a földön landolt.
- Az összeset ki kell csinálnunk? - kérdeztem. Rengetegen voltak. legalább százan... és mind meghaltak egyszer. és most nekünk újra meg kell őket öljük.
Maggie csak felfelé mutogatott.
- Figyelj az enyéimre is. - mondtam, mielőtt fel néztem volna oda ahová mutogatott. Az üvegfalon ami körénk emelkedett egy számláló volt.  Ami szerint még tíz percünk van a gyógyszerhalottak társaságában.
- KIBÍRJUK! - most már üvöltöttem és kicsináltam a felém közeledő zombit, aki a fejéből húzott ki egy lándzsát hogy legyilkoljon.
Aztán már nem figyeltem, hogy hogyan néznek ki. Reflexből küldtem a késeket a felém közeledőkre. Lehetett az fiatal, idős, nő vagy férfi. Én a saját bőrömet mentem.  Ők már meghaltak. Ismételtem a fejemben. Egyetlen pillanat volt, amikor a betanult mantra megakadt bennem.
Legújabb támadóm egy aprócska kisfiú. Szőke haja, és hatalmas kék szeme. Az arca olyan, mint a babáké. Elgyengülök. Abban a pillanatban robban szét a kisfiú feje és őrülten kezd el felém szaladni, fej nélkül. Én pedig csak állok, a kezem lábam nem mozdul.
felrobbant. meghalt. a kisfiú meghalt azért hogy én szórakozzak. enyém a haláluk. mindegyikőjüké. 
Aztán Maggie nyílvesszőt eresztett a kisfiú szívébe.
- Ő EGY ROHADT ZOMBI ALEX! EGY ROHADT ZOMBI, NE GYENGÜLJ EL! - ordította és visszahúzott a valóságba, én pedig visszafojtottam a könnyeimet.
A kisfiú szétrobbant. Én pedig folytattam ott ahol tartottam.
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. és még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. én viszont élek. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 

15. fejezet

bent egyáltalán nem az vár amire számítottam. Nincsenek csapdák, se fegyverek. egyetlenegy ágy van, meg egy csap. Először Maggie hajol alá, aztán én. aztán megpróbáljuk feltölteni a kulacsunkat, nem tudjuk. Ha beteszem a fejemet a csap alá akkor jön a víz, ha a kulacsomat akkor nem. Aztán egy idő után a számba se jön. Mintha megsértődött volna rám. Kérdőn nézek Maggiere hátha ő tudja mi van.
- Szerintem, azt akarják hogy tovább menjünk. - mondja töprengve.
- Talán.  De mi lehet a többi körzetben?
- Fogalmam sincs. - rázza a fejét. - még több borzalom.
- De ezek szerint muszáj tovább menni.
- Ez a viadal lényege.
- A borzalom?
- Nem konkrétan a borzalom, hanem direkt a mi borzongásunk. - mondja szomorúan és leheveredik az ágyra és szinte kérdez a szemével: Te nem fekszel le?
- Először te alszol, én őrködöm, aztán én alszok és te őrködsz.
- Máris este van? - kérdezi, és az ablak felé pillant.
- A játékmesterek keze van a dologban.
Aprócskát bólint és mindketten az eget kémleljük. Kíváncsiak vagyunk, hogy a két áldozatunkon kívül valaki meghalt-e máma. De nem.
még öten maradtunk azt hiszem.  Én, Maggie, Samantha, a holdképű, és a vívós csaj.
Azok akikre számítani lehetett. Azok akik magas pontszámot kaptak. Akiknek elvileg vannak támogatóik.
Vajon nekem vannak? Vajon gyűlt már össze pénz az én nevem mellett, amit esetleg a megfelelő pillanatban Katniss felhasznál hogy segítsen? Talán... hiszen benne vagyok az első ötben. Itt persze nincs dobogó. Csak képzeletbeli. Itt egyetlen egy nyertes van, aki a legvégén életben marad.
Szinte biztos vagyok abban, hogy a játékmesterek, ma este békén hagynak minket, különben is, ha valaki belép a minikörzetbe, megszólalnak a Sikoltók, mint egy riasztó rendszer. A holtak riasztanak minket, ha futnunk kell.
és ha lassúak vagyunk egyenesen hozzájuk futunk...

                                                                  *                *               *

Reggel Maggie ébreszt.
- Tovább kell mennünk. - mondja sürgető hangon.
- Miért?
- MIÉRT? Itt nincs se élelem, se víz. - mondja rettegő hangon. Eddig valószínűleg mindkettő volt neki, de most kifogytak a készletei úgyhogy bepánikolt.
- Ne félj, - suttogom - nálam van étel.
- Víz?
- Melyik körzetet ismered a legjobban? - kérdezem.
- A hatost.
- gyógyszergyártás?
Csak bólint.
Maggie múltja egyre furcsábbnak tűnik... Lopások, íjazás  gyógyszergyártás. Mi csinált ez a lány az ötödik kerületben? Hogyan élt meg? Nem tudom... és most már félek attól a lehetőségtől, hogy megtudom.

Fellopódzunk a hely aljára, hogy ne érintsük a többi körzetet, nehogy meglepetések érjenek. A kíváncsiság belülről mardos. MÉrt pont a hatodik? Miért pont oda, a vegyszerektől büdös körzetbe, ahol az emberek fehérek mint a hó, mert napfény nem éri őket a laborban, ahol mindenféle állatokon kísérleteztek, hogy kifejlesszék ezt meg azt a gyógyszert? Honnan ismeri Maggie a Hatos körzetet?

Elhaladunk a nyolcas mellett ahol futószalagon ruhák vannak, és névvel, arccal ellátott próbababák. Nem akarom megtudni mit tennének velem, ha belépnék a felségterületükre.
Aztán elérjük a hatost.
Egy ház, zászló, gyógyszer rajta.
Apró, szétszórt pirulák az egész udvaron, ami a körzetet jelképezi.
Maggiere nézek amolyan biztos vagy benne? nézéssel. Ő csak kicsit biccent és együtt lépjük át a körzet határát. Abban a pillanatban rázkódni kezd a föld.

14. fejezet II.rész

Érzem hogy reszketek, remeg a lábam, a kezem és egyszerűen letérdelek a fa mellé, és csak nézem az arany táblácskát, és szorongatom a láncot.
Nem tudom mért van ilyen nagy hatással rám egy egyszerű emlékmű, egy olyan nagyapáról akit nem ismertem. Fogalmam sincs hogy mért lenne kedvem kiabálni, üvölteni, hogy ez igazságtalan. Mert minderről talán én is tehetek. Hiába sorolom magam azok közé, akik nem szerették a viadalt, mégis végigültem, mégis fogadtam az osztálytársaimmal, mégis elküldtem néha a pénzem a kedvencem mentorának, hogy küldjön neki belőle valamit. Ugyanannyira felelős vagyok ezekért a halottakért  mint a kegyetlen Snow elnök és bagázsa akik az egészet elkezdték, hiszen végignéztem, néha egészen belelkesedtem. vajon hogyha a kapitóliumiak nem nézték volna a viadalt abbamarad? ha nem szórakoztat minket ahogy a gyerekek megölik egymást, akkor abba marad? talán rájön Snow elnök hogy nem értünk egyet? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben. De tudtam a választ. Snow elnök jól csinálta, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ne nézzük meg a viadalt, Nem volt kötelező, mégis természetesnek vettük hogy az évnek ebben a szakaszában, egész nap a tévé előtt ülünk, szurkolunk és néha visszatekerjük a jobb jeleneteket, mintha egy egyszerű show műsor lenne. A kicsi gyerekek azt is hiszik, hogy ez csak mese, kitaláció, hogy színészek játsszák, de megnézik, a szüleik nem fogják vissza őket. Én is ezt hittem. Iskolába menő korban voltam amikor apa felvilágosított. Azért mert a barátnőimmel Viadalosat játszottunk.
Elundorodom magamtól. Attól hogy milyen rendes embernek tartottam magamat, olyannak aki eltörölné a Viadalt, de mégse tettem érte semmit, nem kezdtem el lázadni, nem mondtam azt a szüleimnek, hogy én  most nem nézem. Eszembe se jutott ilyeneket tenni.
Egy kéz szorítja meg a vállamat.
- Nem szabad gyengének lenni. Nem szabad kimutatni az érzelmeidet. Légy férfi. - suttogta a fülembe Maggie, úgy hogy a legközelebbi rejtett kamera sem hallhatta.
Maggie hangja húzott vissza a felszínre, önmarcangoló gondolataimból.
Egyszerűen bólintok.
- Szerinted be merjünk menni a házba?- kérdeztem.
- Fogadok hogy bent van víz.
Ekkor jövök rá, hogy szomjazok. Lihegek. Majdnem két napja nem ittam. De két napot már túléltem!
-Akkor nincs más hátra, kedves Maggie, - olyan gálánsan és ünnepélyesen mondom, hogy mindketten elmosolyodunk. - menjünk, igyunk egy jót. - majd belekarolok és ház felé vezetem.