Lemászok a fáról.
- Mennünk kell. - suttogom.
Semmi válasz. Maggie csak áll a fán. Úgy ahogy kilőtte az utolsó nyílvesszőt. Mintha sokkot kapott volna. De mitől? Most ölt először embert. - szólt a kis hang a fejemben. Meghaltak. Gondolok bele én is, és el akarok tűnni innen.
- Maggie gyere már! - kiáltom egyre idegesebben, mert eszembe jut hogy mit csinálnak a hullákkal nemsokára. Oda megyek, és kihúzom a nyílvesszőket. Nem nézek rájuk, az arcukra, a kezükre semmiükre. Ők csak két ismeretlen akik megölhettek volna, de ők haltak meg. Helyettünk. Visszamegyek Maggiehez.
- Gyere! - lassan hisztérikus a hangom. Nem akarok légpárnást látni, hallani. Joggal kérdezi bárki hogy miért? Én ott voltam. A főtéren, amikor ledobták azokat a bombákat. A kis csomagokat, mint itt a viadalon, amiért úgy ugráltak a Kapitóliumi kis-nagy gyerekek, mert azt hitték a segítség érkezik. Meleg leves, takaró, játék, édesség. Még mindig magam előtt látom az arcukat, amikor csillogó szemmel, boldogan az ajándéktól ,próbálják felfeszegetni a csomagokat. És bumm.... az arcukba kapnak egy bombát. A gyerekek. Akik semmiért nem voltak felelősek, akik igazán csak boldogok akartak lenni, akik aztán meghaltak. Előbb leégett a ruhájuk, a hajuk, majd a tűz belemart a testükbe, és a fájdalomtól szinte sikítani sem tudtak. Látom az arcukat minden álmomban. Visszatérnek, üzenetet hoznak: Te is meghalsz. És remélik éppoly fájdalamasan mint ők, mert nekem is meg kellett volna halnom. Abban a tűzben, Azon a napot, Pontosan ott. Mégis valamilyen szerencse folytán én túléltem. És ők nem. Engem időben elrángatott egy kéz, egy kéz aminek a tulajdonosa számomra is ismeretlen. De a többieket otthagyta.
Én megmenekültem, ők pedig meghaltak. Tűzben, szenvedve, mint egy főnix. Utolsó daluk, az a sok sikoly, máig a fülembe zeng. És nem tud róla senki. Senki sem tudja hogy ott voltam, hogy milyen kicsin múlt, hogy engem is megölnek. De kik? A Kapitólium vezetői vagy a Lázadók. Nem tudom melyik lenne rosszabb. Azok akiket oly sokáig hittünk szeretett vezéreinknek, vagy azok akik most vezetnek minket. Nem tudom. És el szeretném felejteni.
Maggie lemászik. Sír. Megölelem, pedig tudom, ezt most nem kéne. Itt vagyunk ketten. Egy lány és egy "fiú". Ez csak rosszul végződik. Már ott rossz, hogy ketten vagyunk. Mert innen csak egy valaki jut ki. Aztán ott a folytatás, a fiú, lány felállás. Maggienek fogalma sincs róla hogy én nem az vagyok akinek látszok. Hogy nem lehetek a hős lovagja, nem tudom magunkat kijuttatni, mert gyenge vagyok. Mert egy egyszerű lány vagyok, a Kapitóliumból, aki félelmetes módon, el se gondolkodott azon, hogy megölje az egyik ismeretlen embertársát, mert a vadászösztön eluralkodott rajta, mint annak idején az első embereken, és tudta hogy csak egy élheti túl, és az életösztön, arra kényszerítette, hogy tegyen annak érdekében hogy ő legyen az az egy. Aki túléli.
Maggie könnyes szemmel néz fel rám. Észre sem vettem eddig hogy alacsonyabb mint én. Az arcát egyre közelebb hozza az enyémhez. A kis hang a fejemben hiába tiltakozik, Maggie megcsókol, én pedig amilyen gyorsan csak tudom eltolom.
- Ezt nem szabad. - mondom és lesütöm a szemem.
- Igazad van. - mondja és még mindig szipog. - Induljunk, jó?- kérdezi.
bólintok. Egymás mellett megyünk. Nem érünk egymáshoz. MIndketten fülelünk és én gondolkodom. Sajnálom Maggiet hogy becsapom. Hogy mennyire más volt ez mint Noellel. Hogy Noelt szeretem, Maggie pedig engem. Alexet. Vagyis nem fog megölni. Ebben biztos voltam. Úgy ahogy én sem tudnám megölni Noelt, Maggie sem tud engem megölni. Noel! vajon most mit gondolhat. Mit érezhet? Féltékeny? Már miért lenne féltékeny egy lányra? Hülyeség. Ez most úgyis mindegy. A mellettem jövő Maggiere nézek. A haja hatalmas vörös koronaként veszi körül, az arcán a vékony koszrétegen, jól látszik, hogy hol folytak le a könnyei.
Meghallom a légpárnás jól ismert hangját, az ágyúdörrenéseket, és tudom, a két srác már nem létezik. Már nincs itt az Arénában. Szépen felöltöztetik a hullájukat, Eltüntetik a csúnya sebet, amit a nyílvessző hagyott, megmosdatják őket és a család által vásárolt koporsóba teszik. Aztán hazaküldik, hogy el lehessen temetni. Mert meghaltak.
ki érünk a hegy tetejére, és ott olyan látvány tárul a szemem elé hogy lélegezni is elfelejtek.
A hegy lábánál, egy kis ház áll. Rajta zászló, körülötte fenyőerdő, a ház oldalán fejszék.
Íme a Hetedik körzet kicsinyített mása.
Én megmenekültem, ők pedig meghaltak. Tűzben, szenvedve, mint egy főnix. Utolsó daluk, az a sok sikoly, máig a fülembe zeng. És nem tud róla senki. Senki sem tudja hogy ott voltam, hogy milyen kicsin múlt, hogy engem is megölnek. De kik? A Kapitólium vezetői vagy a Lázadók. Nem tudom melyik lenne rosszabb. Azok akiket oly sokáig hittünk szeretett vezéreinknek, vagy azok akik most vezetnek minket. Nem tudom. És el szeretném felejteni.
Maggie lemászik. Sír. Megölelem, pedig tudom, ezt most nem kéne. Itt vagyunk ketten. Egy lány és egy "fiú". Ez csak rosszul végződik. Már ott rossz, hogy ketten vagyunk. Mert innen csak egy valaki jut ki. Aztán ott a folytatás, a fiú, lány felállás. Maggienek fogalma sincs róla hogy én nem az vagyok akinek látszok. Hogy nem lehetek a hős lovagja, nem tudom magunkat kijuttatni, mert gyenge vagyok. Mert egy egyszerű lány vagyok, a Kapitóliumból, aki félelmetes módon, el se gondolkodott azon, hogy megölje az egyik ismeretlen embertársát, mert a vadászösztön eluralkodott rajta, mint annak idején az első embereken, és tudta hogy csak egy élheti túl, és az életösztön, arra kényszerítette, hogy tegyen annak érdekében hogy ő legyen az az egy. Aki túléli.
Maggie könnyes szemmel néz fel rám. Észre sem vettem eddig hogy alacsonyabb mint én. Az arcát egyre közelebb hozza az enyémhez. A kis hang a fejemben hiába tiltakozik, Maggie megcsókol, én pedig amilyen gyorsan csak tudom eltolom.
- Ezt nem szabad. - mondom és lesütöm a szemem.
- Igazad van. - mondja és még mindig szipog. - Induljunk, jó?- kérdezi.
bólintok. Egymás mellett megyünk. Nem érünk egymáshoz. MIndketten fülelünk és én gondolkodom. Sajnálom Maggiet hogy becsapom. Hogy mennyire más volt ez mint Noellel. Hogy Noelt szeretem, Maggie pedig engem. Alexet. Vagyis nem fog megölni. Ebben biztos voltam. Úgy ahogy én sem tudnám megölni Noelt, Maggie sem tud engem megölni. Noel! vajon most mit gondolhat. Mit érezhet? Féltékeny? Már miért lenne féltékeny egy lányra? Hülyeség. Ez most úgyis mindegy. A mellettem jövő Maggiere nézek. A haja hatalmas vörös koronaként veszi körül, az arcán a vékony koszrétegen, jól látszik, hogy hol folytak le a könnyei.
Meghallom a légpárnás jól ismert hangját, az ágyúdörrenéseket, és tudom, a két srác már nem létezik. Már nincs itt az Arénában. Szépen felöltöztetik a hullájukat, Eltüntetik a csúnya sebet, amit a nyílvessző hagyott, megmosdatják őket és a család által vásárolt koporsóba teszik. Aztán hazaküldik, hogy el lehessen temetni. Mert meghaltak.
ki érünk a hegy tetejére, és ott olyan látvány tárul a szemem elé hogy lélegezni is elfelejtek.
A hegy lábánál, egy kis ház áll. Rajta zászló, körülötte fenyőerdő, a ház oldalán fejszék.
Íme a Hetedik körzet kicsinyített mása.
Na, ez a fejezet is szuper lett. :D Mondjuk az a csókos jelenet kicsit fura... elég... bizarr. xD De remélem azért Kiara megmarad Noel mellett. ;)
VálaszTörlés