Érzem hogy reszketek, remeg a lábam, a kezem és egyszerűen letérdelek a fa mellé, és csak nézem az arany táblácskát, és szorongatom a láncot.
Nem tudom mért van ilyen nagy hatással rám egy egyszerű emlékmű, egy olyan nagyapáról akit nem ismertem. Fogalmam sincs hogy mért lenne kedvem kiabálni, üvölteni, hogy ez igazságtalan. Mert minderről talán én is tehetek. Hiába sorolom magam azok közé, akik nem szerették a viadalt, mégis végigültem, mégis fogadtam az osztálytársaimmal, mégis elküldtem néha a pénzem a kedvencem mentorának, hogy küldjön neki belőle valamit. Ugyanannyira felelős vagyok ezekért a halottakért mint a kegyetlen Snow elnök és bagázsa akik az egészet elkezdték, hiszen végignéztem, néha egészen belelkesedtem. vajon hogyha a kapitóliumiak nem nézték volna a viadalt abbamarad? ha nem szórakoztat minket ahogy a gyerekek megölik egymást, akkor abba marad? talán rájön Snow elnök hogy nem értünk egyet? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben. De tudtam a választ. Snow elnök jól csinálta, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ne nézzük meg a viadalt, Nem volt kötelező, mégis természetesnek vettük hogy az évnek ebben a szakaszában, egész nap a tévé előtt ülünk, szurkolunk és néha visszatekerjük a jobb jeleneteket, mintha egy egyszerű show műsor lenne. A kicsi gyerekek azt is hiszik, hogy ez csak mese, kitaláció, hogy színészek játsszák, de megnézik, a szüleik nem fogják vissza őket. Én is ezt hittem. Iskolába menő korban voltam amikor apa felvilágosított. Azért mert a barátnőimmel Viadalosat játszottunk.
Elundorodom magamtól. Attól hogy milyen rendes embernek tartottam magamat, olyannak aki eltörölné a Viadalt, de mégse tettem érte semmit, nem kezdtem el lázadni, nem mondtam azt a szüleimnek, hogy én most nem nézem. Eszembe se jutott ilyeneket tenni.
Egy kéz szorítja meg a vállamat.
- Nem szabad gyengének lenni. Nem szabad kimutatni az érzelmeidet. Légy férfi. - suttogta a fülembe Maggie, úgy hogy a legközelebbi rejtett kamera sem hallhatta.
Maggie hangja húzott vissza a felszínre, önmarcangoló gondolataimból.
Egyszerűen bólintok.
- Szerinted be merjünk menni a házba?- kérdeztem.
- Fogadok hogy bent van víz.
Ekkor jövök rá, hogy szomjazok. Lihegek. Majdnem két napja nem ittam. De két napot már túléltem!
-Akkor nincs más hátra, kedves Maggie, - olyan gálánsan és ünnepélyesen mondom, hogy mindketten elmosolyodunk. - menjünk, igyunk egy jót. - majd belekarolok és ház felé vezetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése