18. fejezet

a nap erősen süt le ránk, ahogy átvágunk a sűrű bozótoson. ÉN megyek elöl, vagdalom az ágakat, de még így is sok marad. Utánam Maggie caplat, aki küzd a szomjúsággal. A morfium gyorsan hatott, így egyenlőre nem fáj semmink, és valószínűleg nem is fog, mert Maggie egy hadseregnek elegendő fájdalomcsillapítót hozott magával. na meg persze a mérget.
Fogalmam sincs hogy mire kell neki. Nem kérdeztem meg tőle. Miután felmutatta hogy igazából miért is haltunk meg majdnem, egyszerűen azt mondtam hogy most már tényleg induljunk, ő meg bólintott és kiballagtunk a hatosból. Szerencsére a zombik most a gyógyszerekben maradtak.
Aztán Maggie megmutatta hogy szerinte merre kell indulni és arra elindultunk.
És most is megyünk, sorban haladunk el különböző körzetek mellett.
Maggie is és én is csendben bandukolunk, figyelünk, hátha valami ismeretlen eredetű zaj csapja meg a fülünket.
De nem.
Nem követ minket senki, és úgy tűnik, egyenlőre valahol máshol izgalmas a viadal, mert nem támad ránk, sem Kiválasztott, sem Mutánsfalka, sem Környezeti csapás.
Szóval valahol a többiek egymást ölik. Ez most csúnyán fog hangzani, de remélem azért valaki meghal ma, mert akkor eggyel kevesebb ember választ el a győzelemtől.
De itt a bökkenő, már így is csak öten vagyunk. Abból az ötből egy én vagyok, és a másik meg Maggie akivel jelenleg szövetségben állok, és ha nem lennénk már társak akkor sem tudnám megölni. A ciános eset ide vagy oda de szerintem Maggie sem tudna engem megölni.

***

Lassan elkezdem meglátni a Tízes szélét. A házat rajta a zászlóval, azon a jól ismert sertéssel. Látom a jól kivehető Tízest a ház oldalán, és a karámokban lévő állatokat.
Rengeteg állatot. Szinte sejthető hogy kikkel kell majd megküzdenünk. Félve pillantok a két bika felé, akik már most dühösen méregetnek, aztán ott van egy temérdek tyúk, tehenek, disznók, mindegyik nyakában nyakörv és a nyakörvön név.
Még hogy a kapitóliumiak gonoszak! A lázadók állatokba ültették az emberek gyűlöletét!
Hátra pillantok.
- ugye te is tudod hogy mi következik? - kérdeztem.
Bólintott:
- VIszont most nem fognak ránk támadni.
- Honnan tudod?
Akkor vette elő a hátizsákjából az élelmét.
Teljesen jó minőségű és állagú hús és tápszer.
- Ezt... ezt honnnan? - kérdeztem dadogva és majdnem rávetettem magam a kajára, bár az jól láthatóan nem embereknek küldték.
- Addig jött, ameddig te aludtál. Közösen szerezték a mentoraink és szerintem elég egyértelmű az üzenet.
Nekem is világos volt most már minek jöttünk ide. ha az ember állattápot kap akkor az az állatoknak megy, nem neki. Vagyis menjen el a Tízesbe és etesse meg az állatokat, aztán lője le őket hogy neki is legyen mit ennie.
- Mért nem küldtek egyszerűen rendes kaját?
- Mert akkor rögtön mehettünk volna vissza a bőségszaruhoz. - jegyzi meg Maggie.
- Ez igaz.  - Nekem sincs kedvem oda visszamenni, az ugyanis azt jelentené hogy véget ér a szövetségem maggievel, és hogy valószínűleg valaki kinyír a végső nagy összecsapásban.
A mentoraink szereztek nekünk még egy napot.
Előreláthatóan az életünk igen rövid lesz, így egy nap, akár egy évnek is felér.
Elérjük a Tízes szélét.
Maggie gyakorlott mozdulattal, először bedobja a húst, majd kiönti a tápot, végig a határ mentén, majd besprintelünk a házba.
AZ állatok ügyet sem vesznek ránk, amikor ott van a sok finom, egyáltalán nem rohangáló kaja is.
Aztán miután teleették magukat, alszanak. Mi meg kiválasztunk két tyúkot, levágjuk őket és feltesszük forrni, valami húslevesfélének. És akkor végre megkérdezhetem azt amit addig nem mertem. Amit itt az utolsó napokban kell megkérdezzek, mert meg akarom tudni.
- maggie, hol tanultál te meg lopni? hol tanultál meg nyilazni? esetleg miért kell neked a cián?
Maggien látszott hogy tudta ezek a kérdések elő fognak kerülni, és úgy tűnt felkészült a válaszokkal.
- Alex, te is tudod hogy az ötödik kerületből származok. Nem látszol hülyének, így gondolom tudod, hogy az ötödikben nem mindenki él nagylábon. Mi se. Mióta apám meghalt, elszegényedtünk. Három testvérem van. Kicsik. Anyám megbetegedett, így választhattam. Elmegyek az útszélére, esetleg beállok Kiválasztottakat előkészíteni, vagy kiszököm az erdőbe vadászni. Én a vadászást választottam. Fegyvert loptam és bátorságot, hogy elég mélyre bemenjek az erdőbe, hogy találjak valamit.
Először szörnyen ment, de aztán belejöttem. Elláttam magunkat élelemmel, ruhával, néha még maradt annyi hogy kereskedjek, de ha nem volt szerencsém akkor loptam. Soha nem sokat, soha nem egy helyről. Annyit amennyitől senki nem megy csődbe. Aztán ha volt pénzem, visszaadtam. persze nem konkrétan hanem mondjuk ott hagytam a pénztárcám elérhetőség nélkül.
A cián kell. és kész. Arról nem szeretnék beszélni. - fejezi be és a tűzhely felé fordul.
Én pedig nem hiszem el hogy Maggie elmesélte. Nem hittem volna, hogy képes lesz elmondani, de elmondta. és most már nekem is minden világos.
Akkor dördül el az ágyú.
Maggie aprócskát sikkant, még én is megijedek.
- Négyen maradtunk. - nyelek egy nagyot.
- Kész a leves. - mondja maggie nem is foglalkozva azzal amit mondtam.
- Maggie.
Könnyes a szeme ahogy rám néz.
- Adj egy tálat.
Előkotrom a nagy edényt a táskából és beleteszi a leves felét, majd alaposan lezárja.
- Vigyázz forró.
- Köszönöm.
Mindketten tudtuk hogy ez el fog jönni. Mégis visszafordulok az ajtóban.
- Maggie. - rám néz - Köszönöm hogy elmondtad, és hogy segítettél, és hogy... mindent.
- Én köszönöm. - suttogja.
Kilépek az ajtón, az állatok még mindig alszanak.  A nyakörv feszül a hájas nyakukon ahogy szuszognak. Megered az eső.
Én még egyszer visszanézek. Látom ahogy Maggie is indulni készül.
Belépek a fák közé, és próbálok nem arra menni amerre ő is fog.
Mert a szövetségünk felbomlott.

17. fejezet II. rész

te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk... te vagy a gyilkosunk...
levegőért kapkodva ébredek fel. Nem emlékszem mikor ájultam el, de azóta valaki leápolta és bekötötte a sebeimet, és Maggieét is. Igen, valószínűleg  Maggie volt.
Most hogy a seb a combomon, már nem tart az ájulás szélén, most veszem észre hogy mennyire éhes vagyok. nem tudok utána számolni hogy mióta nem ettem-ittam. De régóta.
Kibicegek a kertbe, kikerülgetem a gyógyszereket, és felveszem a határon hagyott táskámat, úgy tűnik nem járt itt senki.
Arra azért felébredek ha kitörnek a zombik...
Visszabicegek a házba és előveszem a maradék kajám, ami romlott. És büdös.
Maggiere nézek.
Szörnyen fest. A maradék haja véresen, és sárosan lóg a homlokába, a homlokán veríték gyöngyözik, a kötése átázott.
Először lecserélem a véres kötést, majd felkeltem.
- Maggie, maggie... - suttogom.
Lassan ébredezni kezd.
- Tovább kell mennünk.
- miért? - nyöszörgi - Olyan jó itt.
- Ennünk kell.
- Igaz, éhes vagyok.
- Akkor gyere. Meg különben is.
- MI különben is? - kérdezget egyre éberebben.
- Egyszer találkoznunk kell a többiekkel, és egyszerűbb ha mi magunk megyünk a bőségszaruhoz, mintha tűzvész, mutánsok, esetleg más Kiválasztottak kergetnének oda.
- Ez igaz.
- de először iszunk.
Annyit iszunk hogy simán ki kell bírnunk egy napig. Aztán a mini-Kapitóliumba is el van rejtve valahol víz.
- Egy körzetet még meg kéne látogatnunk... - jegyzi meg Maggie.
Kérdőn nézek rá.
- A Tizediket.
- Állattenyésztés?
- Kéne kaja. Nem hiszem hogy az erdőben túl sok állat lenne.
Ebben egyet értünk, azon kívűl az egy nyúlon kívül én sem láttam egyet sem. Lehet ő is véletlenül került elém. Sőt biztos.
- Akkor irány a Tízes.
- Várj, még valamit el kell intézzek. - mondja Maggie és a szekrényhez lép. Egy csomó gyógyszert rámol ki, aztán eltesz egy adag morfiumot. - A fájdalomra fel kell készülnünk. - válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Bólintok.
- A morfiumért jöttünk a Hatosba? - teszem fel a kérdést ami kezdettől fogva böki a csőrömet.
- Nem.
- Hát akkor?
- Ezért. - mondja és felmutatja az apró üveget, amire gyöngybetűkkel annyi van írva:
cián

17. fejezet I.rész

Eltűnnek. Elnyeli őket a füst, a vér és a könny. Én csak ülök a az üveg fal tövében, ami lassan de biztosan, visszasüllyed a helyére, a föld mélyére.
a fájdalomtól legszívesebben még mindig sikítanék  De nem tehetem, túléltem. Erősnek kell maradnom. Nem szabad elvesztenem az eszméletem. Nem szabad elgyengülni.
legújabb mantrám...
Én visszafogom magam, de Maggie nem. Sír, sikít, levegőért kapkod.
A fájdalomtól ami az arcomból és a combomból indul, először nem tudok megmozdulni. Nem nézem meg hogy, hogyan néz ki a lábam. valószínűleg elhánynám magam.
Felállok. Sziszegéssekkel, de legalább nem üvöltözéssel tarkítva, elindulok Maggie felé.
Levágták a haját. A levágott haj körülötte terül el, véresen. Neki is a combjának estek neki. Csupa vér és könny. Üvölt, sikít a fájdalomtól.
Letérdelek. Megpróbálok nem törődni a fájdalommal. Nehezen megy. A kezét a nyakamba akasztom és a ház felé vonszolom. Még jobban sikít. Könyörög hogy hagyjam meghalni. Nem felelek. Ha kinyitnám a szám, csak sikítani tudnék. Teljes súlyommal nehezedem az ajtónak. Kinyílik.
Egy fehér, steril szobában vagyunk, amiben egy nagy szekrény van, mosdó és egy ágy.
Maggiet a szoba közepébe vonszolom és megpróbálom magam addig életben tartani amíg ellátom a sebeit.
Ráncigálom a szekrény ajtaját, ami végül kiszakad. Bent az van amit sejtettem, gyógyszerek. Végül is ez a Hatos nem? Talán Maggie pont gyógyszerért akart idejönni.
Fogalmam sincs hogy kell ellátni egy ilyen sebet. Végül egy labor vízzel, fertőtlenítővel és egy nagy köteg steril pólyával ülök le mellé. Nem nézek a fájdalomtól izzó lábamra, kitörlöm a vért a szememből, ami az arci sebemből ömlik.
Lemosom Maggie lábát. Akkor látom meg hogy a hülye zombik nem céltalanul vágták fel a combunkat.
Jól kivehető betűk vannak Maggie combján:

Te vagy a gyilkosunk. 

16. fejezet II. rész

ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. És még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. ÉN viszont ÉLEK. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 
Ismételtem magamban, mint az egyetlen dolgot ami rávehet, hogy eldobjam az utolsó késeimet, hogy ne essek kísértésbe és ne nézzek a számlálóra, de tudtam hogy tovább nem bírom. A rettenetes, ijesztő gyógyszerzombikból úgy tűnik végtelen mennyiségű van. Végtelen mennyiségű hulla. 
Már kiabálni sem tudok Maggienek, hogy kész, én nekem itt végem. Többé nem kell éljek, nem kell a bőrömet mentsem... Ez a beletörődés. Az utolsó késemet, a felém rohanó, kamaszlányzombiba dobom, aki egy tüskés buzogánnyal akart legyilkolni. És a földre rogyom. Nincsen erőm, nincsen késem, nincsen reményem. 
Sose hagyjon el a remény, mi? 
Legszívesebben ordibáltam volna, a hülye játékmesterekkel, a hülye zombikkal, a hülye emberekkel és az egész hülye világgal. 
Abban a pillanatban ahogy a zombik észreveszik a szabad, elgyengült prédát, célba vesznek. öt zombi kiválasztott tart felém. két lány és három fiú. Mindegyikőjük véres. A ruha cafatokban van rajtuk. Kettőnek kés áll ki a hasából és lóg ki a bele, a másik háromnak már a kezében a fegyvere. egy lándzsa, egy nyílvessző és egy kis fejsze. El tudok magamnak képzelni szebb halált is. A félelem fojtogat, a szívem kiugrik a helyéről, próbál a legtöbbet verni a maradék időben. Én pedig próbálok sikoltani, de nem megy. Maggiet lefoglalják az ő támadói. Nem tudja hogy én már elvesztem. Megemelem kissé a fejem, hogy rápillantsak a számlálóra. még tizenöt másodperc. 
Talán féllábon kibírnám, de így az üvegfal tövében, öt zombival körülölelve nem hiszem. Viszont Maggie talán túléli. 
A zombik egyre közelebb érnek. Érzem a rothadó hús szagát, az égett bőr és haj bűzét, a megalvadt vért szinte érzem a kezemen. Szemükben izgalom és öröm csillog. 
Rohadtul örülnek hogy megölhetnek. 
Lassan, csoszogó léptekkel érnek el. Én pedig hiába akarok kiabálni, védekezni, a testem leblokkol és képtelen azt csinálni amit akarok. 
Belegondolok hogy mi lesz akkor ha meghalok, ameddig a zombi kihúzza a fejéből a fejszét, úgy tűnik azzal kezdik. Én meghalok. A titkom velem hal. Alexnek élete végéig lányként kell élnie, vagy ha lelepleződik megölik az egész családot, meg Noelt és Katniss és Peetát. Noel... Vajon lát engem. Minden bizonnyal. Vajon szomorú? Vajon szeret? Vajon csak játszott velem? 
a zombi komótosan kihúzza a fejéből a fejszét, magasra emeli, és...
egy nyílvessző fúródik a mellkasába. Elporlad. 
A maradék négy, izzó gyűlölettel fordul Maggie felé. Maggie pedig aggodalommal fordul felém. 
Hallom ahogy felnevetnek a körülöttem álló zombik. 
Egyszerre akarnak minket megölni. A két késes előhúzza a hasából a fegyverét, amivel együtt kifordul a belük is, nem zavarja őket.  A lándzsás és a nyílvesszős Maggie felé igyekszik. Aki szintén kifogyott a fegyverből. Érzem ahogy a hideg penge az arcomhoz szorul, miközben a másik késes lefog. Hosszanti vágást ejt, majdnem a szememtől az államig. 
sikítok. ő nevet. 
a másik a combomba karcol valamit. 
a vérem a földre folyik. Maggie sikít. Én sikítok. 
és lejár az idő. 

16. fejezet I.rész

Amit földrengésnek néztem, az nem földrengés volt. Rosszabb volt mint a földrengés. A földön lévő gyógyszerek sorra robbantak szét, mögöttünk felhúzódott a fal, vagyis nem volt hová menekülni. a robbanó gyógyszerekből, pedig emberek kerültek elő. Nálunk fiatalabbak, idősebbek, esetleg egykorúak, véresen, fegyverrel a kezükbe. És nekem sikoltani lett volna kedvem. Maggiere pillantottam, rettegést láttam a szemébe.
- Mi lesz velünk? - suttogtam.
Mielőtt Maggie válaszolhatott volna, rám rontott az első gyógyszerhalott. terepszínű ruhában volt, az egyik lábfeje hiányzott, a fejéről leégett a haj és a bőr, egy fejszével rohant felém. Az adrenalintól szinte nem láttam, de biztos kézzel hajítottam el a kést.
telitalálat. A gyógyszerhalott abban a pillanatban robbant szét, ahogy a kés hozzáért. A fegyverem pedig a földön landolt.
- Az összeset ki kell csinálnunk? - kérdeztem. Rengetegen voltak. legalább százan... és mind meghaltak egyszer. és most nekünk újra meg kell őket öljük.
Maggie csak felfelé mutogatott.
- Figyelj az enyéimre is. - mondtam, mielőtt fel néztem volna oda ahová mutogatott. Az üvegfalon ami körénk emelkedett egy számláló volt.  Ami szerint még tíz percünk van a gyógyszerhalottak társaságában.
- KIBÍRJUK! - most már üvöltöttem és kicsináltam a felém közeledő zombit, aki a fejéből húzott ki egy lándzsát hogy legyilkoljon.
Aztán már nem figyeltem, hogy hogyan néznek ki. Reflexből küldtem a késeket a felém közeledőkre. Lehetett az fiatal, idős, nő vagy férfi. Én a saját bőrömet mentem.  Ők már meghaltak. Ismételtem a fejemben. Egyetlen pillanat volt, amikor a betanult mantra megakadt bennem.
Legújabb támadóm egy aprócska kisfiú. Szőke haja, és hatalmas kék szeme. Az arca olyan, mint a babáké. Elgyengülök. Abban a pillanatban robban szét a kisfiú feje és őrülten kezd el felém szaladni, fej nélkül. Én pedig csak állok, a kezem lábam nem mozdul.
felrobbant. meghalt. a kisfiú meghalt azért hogy én szórakozzak. enyém a haláluk. mindegyikőjüké. 
Aztán Maggie nyílvesszőt eresztett a kisfiú szívébe.
- Ő EGY ROHADT ZOMBI ALEX! EGY ROHADT ZOMBI, NE GYENGÜLJ EL! - ordította és visszahúzott a valóságba, én pedig visszafojtottam a könnyeimet.
A kisfiú szétrobbant. Én pedig folytattam ott ahol tartottam.
ÉN a saját bőrömet mentem. Ők már meghaltak. és még azt is hozzátettem: Ők rohadt zombik. én viszont élek. És élnem kell. Rohadt gyógyszerzombik... 

15. fejezet

bent egyáltalán nem az vár amire számítottam. Nincsenek csapdák, se fegyverek. egyetlenegy ágy van, meg egy csap. Először Maggie hajol alá, aztán én. aztán megpróbáljuk feltölteni a kulacsunkat, nem tudjuk. Ha beteszem a fejemet a csap alá akkor jön a víz, ha a kulacsomat akkor nem. Aztán egy idő után a számba se jön. Mintha megsértődött volna rám. Kérdőn nézek Maggiere hátha ő tudja mi van.
- Szerintem, azt akarják hogy tovább menjünk. - mondja töprengve.
- Talán.  De mi lehet a többi körzetben?
- Fogalmam sincs. - rázza a fejét. - még több borzalom.
- De ezek szerint muszáj tovább menni.
- Ez a viadal lényege.
- A borzalom?
- Nem konkrétan a borzalom, hanem direkt a mi borzongásunk. - mondja szomorúan és leheveredik az ágyra és szinte kérdez a szemével: Te nem fekszel le?
- Először te alszol, én őrködöm, aztán én alszok és te őrködsz.
- Máris este van? - kérdezi, és az ablak felé pillant.
- A játékmesterek keze van a dologban.
Aprócskát bólint és mindketten az eget kémleljük. Kíváncsiak vagyunk, hogy a két áldozatunkon kívül valaki meghalt-e máma. De nem.
még öten maradtunk azt hiszem.  Én, Maggie, Samantha, a holdképű, és a vívós csaj.
Azok akikre számítani lehetett. Azok akik magas pontszámot kaptak. Akiknek elvileg vannak támogatóik.
Vajon nekem vannak? Vajon gyűlt már össze pénz az én nevem mellett, amit esetleg a megfelelő pillanatban Katniss felhasznál hogy segítsen? Talán... hiszen benne vagyok az első ötben. Itt persze nincs dobogó. Csak képzeletbeli. Itt egyetlen egy nyertes van, aki a legvégén életben marad.
Szinte biztos vagyok abban, hogy a játékmesterek, ma este békén hagynak minket, különben is, ha valaki belép a minikörzetbe, megszólalnak a Sikoltók, mint egy riasztó rendszer. A holtak riasztanak minket, ha futnunk kell.
és ha lassúak vagyunk egyenesen hozzájuk futunk...

                                                                  *                *               *

Reggel Maggie ébreszt.
- Tovább kell mennünk. - mondja sürgető hangon.
- Miért?
- MIÉRT? Itt nincs se élelem, se víz. - mondja rettegő hangon. Eddig valószínűleg mindkettő volt neki, de most kifogytak a készletei úgyhogy bepánikolt.
- Ne félj, - suttogom - nálam van étel.
- Víz?
- Melyik körzetet ismered a legjobban? - kérdezem.
- A hatost.
- gyógyszergyártás?
Csak bólint.
Maggie múltja egyre furcsábbnak tűnik... Lopások, íjazás  gyógyszergyártás. Mi csinált ez a lány az ötödik kerületben? Hogyan élt meg? Nem tudom... és most már félek attól a lehetőségtől, hogy megtudom.

Fellopódzunk a hely aljára, hogy ne érintsük a többi körzetet, nehogy meglepetések érjenek. A kíváncsiság belülről mardos. MÉrt pont a hatodik? Miért pont oda, a vegyszerektől büdös körzetbe, ahol az emberek fehérek mint a hó, mert napfény nem éri őket a laborban, ahol mindenféle állatokon kísérleteztek, hogy kifejlesszék ezt meg azt a gyógyszert? Honnan ismeri Maggie a Hatos körzetet?

Elhaladunk a nyolcas mellett ahol futószalagon ruhák vannak, és névvel, arccal ellátott próbababák. Nem akarom megtudni mit tennének velem, ha belépnék a felségterületükre.
Aztán elérjük a hatost.
Egy ház, zászló, gyógyszer rajta.
Apró, szétszórt pirulák az egész udvaron, ami a körzetet jelképezi.
Maggiere nézek amolyan biztos vagy benne? nézéssel. Ő csak kicsit biccent és együtt lépjük át a körzet határát. Abban a pillanatban rázkódni kezd a föld.

14. fejezet II.rész

Érzem hogy reszketek, remeg a lábam, a kezem és egyszerűen letérdelek a fa mellé, és csak nézem az arany táblácskát, és szorongatom a láncot.
Nem tudom mért van ilyen nagy hatással rám egy egyszerű emlékmű, egy olyan nagyapáról akit nem ismertem. Fogalmam sincs hogy mért lenne kedvem kiabálni, üvölteni, hogy ez igazságtalan. Mert minderről talán én is tehetek. Hiába sorolom magam azok közé, akik nem szerették a viadalt, mégis végigültem, mégis fogadtam az osztálytársaimmal, mégis elküldtem néha a pénzem a kedvencem mentorának, hogy küldjön neki belőle valamit. Ugyanannyira felelős vagyok ezekért a halottakért  mint a kegyetlen Snow elnök és bagázsa akik az egészet elkezdték, hiszen végignéztem, néha egészen belelkesedtem. vajon hogyha a kapitóliumiak nem nézték volna a viadalt abbamarad? ha nem szórakoztat minket ahogy a gyerekek megölik egymást, akkor abba marad? talán rájön Snow elnök hogy nem értünk egyet? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben. De tudtam a választ. Snow elnök jól csinálta, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ne nézzük meg a viadalt, Nem volt kötelező, mégis természetesnek vettük hogy az évnek ebben a szakaszában, egész nap a tévé előtt ülünk, szurkolunk és néha visszatekerjük a jobb jeleneteket, mintha egy egyszerű show műsor lenne. A kicsi gyerekek azt is hiszik, hogy ez csak mese, kitaláció, hogy színészek játsszák, de megnézik, a szüleik nem fogják vissza őket. Én is ezt hittem. Iskolába menő korban voltam amikor apa felvilágosított. Azért mert a barátnőimmel Viadalosat játszottunk.
Elundorodom magamtól. Attól hogy milyen rendes embernek tartottam magamat, olyannak aki eltörölné a Viadalt, de mégse tettem érte semmit, nem kezdtem el lázadni, nem mondtam azt a szüleimnek, hogy én  most nem nézem. Eszembe se jutott ilyeneket tenni.
Egy kéz szorítja meg a vállamat.
- Nem szabad gyengének lenni. Nem szabad kimutatni az érzelmeidet. Légy férfi. - suttogta a fülembe Maggie, úgy hogy a legközelebbi rejtett kamera sem hallhatta.
Maggie hangja húzott vissza a felszínre, önmarcangoló gondolataimból.
Egyszerűen bólintok.
- Szerinted be merjünk menni a házba?- kérdeztem.
- Fogadok hogy bent van víz.
Ekkor jövök rá, hogy szomjazok. Lihegek. Majdnem két napja nem ittam. De két napot már túléltem!
-Akkor nincs más hátra, kedves Maggie, - olyan gálánsan és ünnepélyesen mondom, hogy mindketten elmosolyodunk. - menjünk, igyunk egy jót. - majd belekarolok és ház felé vezetem.