Eltűnnek. Elnyeli őket a füst, a vér és a könny. Én csak ülök a az üveg fal tövében, ami lassan de biztosan, visszasüllyed a helyére, a föld mélyére.
a fájdalomtól legszívesebben még mindig sikítanék De nem tehetem, túléltem. Erősnek kell maradnom. Nem szabad elvesztenem az eszméletem. Nem szabad elgyengülni.
legújabb mantrám...
Én visszafogom magam, de Maggie nem. Sír, sikít, levegőért kapkod.
A fájdalomtól ami az arcomból és a combomból indul, először nem tudok megmozdulni. Nem nézem meg hogy, hogyan néz ki a lábam. valószínűleg elhánynám magam.
Felállok. Sziszegéssekkel, de legalább nem üvöltözéssel tarkítva, elindulok Maggie felé.
Levágták a haját. A levágott haj körülötte terül el, véresen. Neki is a combjának estek neki. Csupa vér és könny. Üvölt, sikít a fájdalomtól.
Letérdelek. Megpróbálok nem törődni a fájdalommal. Nehezen megy. A kezét a nyakamba akasztom és a ház felé vonszolom. Még jobban sikít. Könyörög hogy hagyjam meghalni. Nem felelek. Ha kinyitnám a szám, csak sikítani tudnék. Teljes súlyommal nehezedem az ajtónak. Kinyílik.
Egy fehér, steril szobában vagyunk, amiben egy nagy szekrény van, mosdó és egy ágy.
Maggiet a szoba közepébe vonszolom és megpróbálom magam addig életben tartani amíg ellátom a sebeit.
Ráncigálom a szekrény ajtaját, ami végül kiszakad. Bent az van amit sejtettem, gyógyszerek. Végül is ez a Hatos nem? Talán Maggie pont gyógyszerért akart idejönni.
Fogalmam sincs hogy kell ellátni egy ilyen sebet. Végül egy labor vízzel, fertőtlenítővel és egy nagy köteg steril pólyával ülök le mellé. Nem nézek a fájdalomtól izzó lábamra, kitörlöm a vért a szememből, ami az arci sebemből ömlik.
Lemosom Maggie lábát. Akkor látom meg hogy a hülye zombik nem céltalanul vágták fel a combunkat.
Jól kivehető betűk vannak Maggie combján:
Te vagy a gyilkosunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése