2.fejezet

Otthon vagyok. A saját szobámban, a saját ágyamban, a saját hálóingemben. Eszembe jut a rémálmom, miszerint Alexet húzták az Aratáson. A naptárra nézek. A naptár szerint már megvolt az Aratás. A legrosszabbtól tartva, a "Körzetünk képviselői" linkre kattintok.
meglátom a kisírt szemű Samanthát és a bátyámat. Hát mégse álom volt. Valóban megtörtént amitől úgy féltem. Vajon lekéstem a búcsúzkodást? A bátyámnak úgy kell meghalnia, hogy el sem búcsúztam tőle?
De hát nem biztos hogy meghal. Gondolom bizakodva, de nem tudom elképzelni hogy Alex bárkit is megölne. Eszembe jut ahogy hazahozott egy egész büdös, koszos patkánycsaládot és a saját szobájában alakított ki nekik lakhelyet és nevelte fel a kicsinyeket. Hogy sosem hagyja Anyának hogy rovarirtót hívjon, inkább kipucolja ő a padlást, óvatosan nehogy bántódása legyen a bogaraknak. Hogy leveszi a kiscicát a fáról. Tiltakozik az állati bundából készült szőrme ellen. Inkább feladja birkózásban, nehogy bántódása legyen a másiknak. Megvédi azokat akiket piszkálnak a folyosón.
És tőle várjam el hogy ártatlan gyerekeket öljön meg? Nem, ezt nem hagyhatom.
Ekkor lép be az ajtón. ugyanaz a ruha van rajta. Ugyan úgy mosolyog, de a szeme rettenetesen szomorú.
Nem mondok semmit, csak átölelem. Olyan szorosan és hosszan ahogyan csak tőlem telik. Lassan gördülnek le a könnycseppjeim. A zöld anyag könnyen beszívja őket és egy sötétebb árnyalatot vesz fel.
Nem engedem hogy meghaljon!
Mögöttünk lóg a tükör. így hogy nem látszik a hajam, szinte olyan mintha ő lennék.
Vajon az emberek mennyire jegyezték meg a bátyám arcát? Az alakját?
Valószínűleg egyáltalán nem, hiszen utána még 8 embert választottak ki.
A terv készen volt. Meg fogom menteni a bátyámat.
Lassan kibontakozom az ölelésből és a vízmelegítőhöz megyek. Teát akarok csinálni.
Tudom, hogy magától sosem egyezne bele. Még szerencse hogy néztem a két évvel ezelőtti Viadalt. Felforr a víz. kiválasztok egy kesernyés teafüvet és a bátyám poharába cukor helyett altatószirupot rakok. Elég ha néhány órára kiütöm.
Lassan megyek az asztalhoz. Gyengéden a bátyám felé tolom a poharat. Nem szólunk egy szót sem.
-Kiara, tudnod kell hogy nyerni fogok. Nem kell aggódjál.
-Hát persze. Pontosan tudom hogy nyerni fogsz. - és a teámba kortyolok. Ő is így tesz.
-Ez egy kicsit cukros lett. - mondja és kuncog.
-Bocsánat... Azért meg lehet inni? Vagy annyira rossz? - kérdezem és egészen elszomorodom. Tudom hogy a bátyám megsajnál. Tudom hogy ez nem teljesen fair, de miatta csinálom.
Túl jól ismerem.
- Persze hogy meg lehet inni! Nagyon finom. - és egyszerre lehúzza az egész teát. A szemhéjai elkezdenek becsukódni. - Becsaptál. - mormogja.
- Sajnálom.
Kénytelen vagyok az ágyamhoz cipelni és ráadni egy csipkés-fehér-halványrózsaszín hálóinget. A hajamat, a gyönyörű, hosszú hajamat egyetlen vágással levágom.
A hálóingemet Alex ruhájára cserélem. A végeredmény nem éppen tökéletes. Ezért belopózom a bátyám szobájába és nyakamba öntök egy csomó férfi illatú szeszt. A hajzseléjével olyanra állítom be a hajamat amilyen neki volt. Az öltöny üres vállait a fürdőben talált vattával tömöm ki. Amit a tükörben látok az még engem is megrémiszt. Alex vagyok. Az arcom egy kicsit még lányos, de ezzel nem tudok mit kezdeni... Vagy mégis? Vissza megyek a szobámba, teljesen zajtalanul. Leülök a sminkasztalom mellé. és nekilátok a munkának. Először alapozóval sötétebb bőrt varázsolok magamnak, majd a megfelelő árnyékokkal, szélesebb arccsontot és markánsabb orrot alkotok magamnak. Igen, nagyon megtévesztő vagyok. És férfias.
Jöjjön az első próba. Ha anyáék nem ismernek fel, más sem fog.
Lassan nagyon lassan megyek le a lépcsőn. Próbálok nem arra gondolni, hogy valószínűleg most megyek le utoljára ezen a lépcsőn. Próbálok arra gondolni, hogy a bátyám, hála nekem, megmenekült. ha nem is önszántából, de megmenekült. És talán az én esélyeim se olyan rosszak. A kapitóliumi gyerekek sosem tanultak harcolni. Persze valószínű hogy lesznek nálam nagyobb termetű gyerekek is, de ha sikerül néhány harci technikát elsajátítani talán van esélyem.
Leértem.
A nappaliban Apa és Anya a kanapén ülnek. Szomorúak. Az újság a földön hever. Valaki kiönthetett egy csésze teát, mert a szőnyeg sarka csurom víz.
Anyáék ahogy meglátnak felállnak. Anya még most is sír, Apát is sírás fojtogatja. Vajon tévedtem Anyával kapcsolatban? Talán tényleg szeret? Vagy csak nem akar szívtelennek tűnni?
Átölelnek. Nem vesznek észre semmit. Sikerült. Ha őket be tudtam csapni, akkor mindenki mást is.
Apa a kabátja zsebéből egy kis medált vesz elő, egyszerű ezüst láncon. A medál egy egyszerű kör. De amikor a kezembe veszem, látom meg hogy közelebbről nézve olyan mintha egy fatönk teteje lenne.
- Szeretném, hogyha ez rajtad lenne az arénába.- mondja Apa
- Szeretnénk.- javítja ki Anya fátyolos hangon.
Aprócskát bólintok. Az ajándék meglepett. Nem tudtam hogy honnan van, és hogy mi köze van hozzánk. De ha azt szeretnék hogy ezt viseljem, hát viselem.
A nappali ajtajában egy kék ruhás ember jelenik meg. Nem békeőr, rendőr. Ez a szó még az előttünk lévő világból maradt meg. Béke, rend nem mindegy? Az egész egy nagy hazugság.
Még egyszer megölelem a szüleimet, és gondolatban a bátyámat is.
Majd a rendőr, a könyökömnél fogva kivezet a házból.