5.fejezet

Kezembe vettem a medált. Nem volt túl nehéz, bár ezüstözött volt. A tönk széle göröngyös volt, mintha tényleg kéreg lenne rajta.
 De mi köze van bármihez is egy fatönknek?
Mi köze van hozzám vagy a családomhoz?
 Eddig mért nem mutatták meg?
Ez a medál túl sok kérdéssel jár. Túl sok lehetőséget vet fel, az agyam szélsebesen pörgött és egyre esztelenebb ötletek jutottak eszembe. Amiknek semmi, de semmi értelme nem volt.
Végül is mindegy, nem? Mindegy, hogy mért kaptam.
Nem, egyáltalán nem mindegy.
De azt is tudtam, hogy nem fogom tudni megválaszolni a kérdéseket. Nem itt és nem most.  Most aludnom kell, hiszen holnap találkozok a vetélytársaimmal, az ellenségeimmel.
Tehetetlenségemben és mérgemben az egyik fiókba rejtettem a medált, egy zoknigombóc alá.
Legalább egy óráig forgolódtam. Izgultam a másnap miatt és a medál rejtélye miatt.
Végül altatókat vettem be.
Elhomályosult a látásom és lassan elaludtam.

- Egy újabb, izgalmas nap vár ránk! - tör be a szobámba és ébreszt fel Noel, direkt elviselhetetlenül idegesítő, nyávogós hangon.
Úgy nézek rá, mint egy elmebetegre. Ugye csak viccel.
Újabb, izgalmas nap?
Az előttem álló napra inkább a borzalmas szót használnám. Borzalmas és rémes.
Persze csak hülyül. De mostanában valahogy nem vagyok vevő a viccekre.
Mérgesen és karikás szemekkel néztem rá.
Ő szintén mérgesen, de megértően nézett vissza rám.
Kikászálódtam az ágyból és a hülye ébresztése miatt, köszönés nélkül mentem el zuhanyozni.
Különben nincsen gondom Noel-lel  mondhatnám azt is, hogy kedvelem. Nem ismerem túl jól, de eddig mindent megtett, hogy segítsen.
Elfogadta a tényt, hogy lány vagyok.
Valahogyan meggyőzte a bátyámat, hogy női ruhát vegyen fel.
Felhívta rám a közönség figyelmét.
Ezek mellett a dolgok mellett, elhalványul a reggeli köszöntője.
Így mikor kifelé megyek már kedvesen mosolygok és még köszönök is.
Visszaköszön és bocsánatot kér, hogyha esetleg megbántott a reggeli köszöntővel.
Nagylelkűen megbocsátok. Megköszönöm a ruhát és udvariasan megkérem, hogy távozzon a szobából, mert  felöltözök.
Kimegy.
A ruha amit hozott, megint válltöméssel van kiegészítve. Egyszerű, fekete, pamutból készült melegítőruha. Sminkelek, majd rámosolygok a saját férfias tükörképemre.
Ahogy kimegyek meglátom, hogy Samanthán is ugyan olyan ruha van, mint rajtam. Remélem, nem akarják, hogy együtt készüljünk. Samantha már a tegnap esti egyetlen mondatával kivívta az ellenszenvemet.
Ettől függetlenül udvariasan köszönök mindenkinek és érdeklődök a további menetrendről. Bár rettenetesen éhes vagyok, /a tegnapi vacsora után, nem tudom hogy miért/ illedelmesen végighallgatom Peeta monológját a mai napi tevékenységeinkről. /Katniss el van foglalva a bárányragujával./
Kilencre lemegyünk a Kiképzőbe. Délig amit tudunk megpróbálunk. Aztán elmegyünk ebédelni. Aztán vissza a Kiképzőbe és a maradék dolgot is megpróbáljuk. Ami jobban megy azt gyakoroljuk egy kicsit, de nem túl feltűnően. /Most komolyan, hogy lehet nem túl feltűnően gyakorolni egy órán keresztül?!/
Aztán vissza térünk ide és beszámolunk a csodás teljesítményünkről.
- Esetleg akartok közösen készülni? - kérdezi Peeta, pedig szerintem mindenkinek leesett, hogy nem akarjuk megismerni egymást.
Egyszerre rázzuk  meg a fejünket, jelezve, hogy nem kívánunk egymás társaságában lenni.
Ezután végre minden figyelmemet a reggelire irányíthatom. Katniss ajánlja a bárányragut, de én inkább egy kemény tojást eszek, pirítóssal.  Más nem megy le a torkomon. Hiába voltam olyan éhes, Peeta beszámolója után, hogy egész nap a többiekkel leszek összezárva, mindenki felméri a másikat, egyszerűen elvette az étvágyamat.
Nem akartam olyan dolgokra gondolni, hogy esetleg semmi nem fog menni, de mégis ez volt a legelső gondolatom. Aztán jöttek a válaszok rá, hogy a többiek se fogtak még fegyvert a kezükbe. Ami egyáltalán nem biztos. A kapitóliumban nem tilos a fegyvertartás, úgy értem persze nem lehet csak úgy fegyvert venni /legálisan legalábbis nem/ , de ha akarsz elmész egy lőtérre és megtanulsz lőni, vagy nyilazni, vagy amit akarsz. De ezt elég kevesen veszik igénybe. Inkább tévéznek, vagy szépítkeznek a kapitóliumi emberek, nem lövöldöznek.
Mire ide érek, már a pirítós felét is inkább leteszem, a gyomrom akkora lett mint egy tenisz labda, nyoma sincs éhségnek, csak félelemnek és izgalomnak.
Remegő lábbal lépdelek Samantha mögött a lifthez. A mentoraink úgy döntöttek inkább maradnak, Noel pedig már az interjúra való ruháinkat tervezi.
A liftben elég fagyos a hangulat. Samantha a haját dobálja és lenéző pillantásokat vet rám.
- Én azt hittem hogy a kapitóliumban minden ember szép, vagy ha nem van elég pénze hogy az legyen. - ez fájt. Olyan ponton támadott ami elég rosszul érint. Megsértette a hiúságomat vagy a bátyámét. Ha harc, hát legyen harc.
- Én is, de úgy látszik, hogy még az elnök unokájának sincs rá elég pénze.
Most már tuti biztos, hogy én leszek az első akit elkap. Elkap és megöl.
Szerencsére nem marad ideje rögtön a liftben nekem esni, mert megérkezünk.
A Kiképző egy hatalmas nagy terem, tele állomásokkal. Itt mindent meg lehet tanulni, ha elég ügyes vagy és gyors. De csak három napod van.
Amennyire csak tudok eltávolodok Samanthától és a kiképzőnő beszéde alatt, ahelyett hogy figyelnék inkább a többieket mérem fel. Van egypár arc akik felhívják magukra a figyelmet. Egy magas, barna hajú, holdképű srác, feszülő bicepszekkel. Egy velem egyidős lány, hatalmas, vörös, göndör hajjal.  Egy srác aki folyton Samanthát bámulja. /Istenigazából ilyen több is volt./
A legtöbb fiú valóban nagyobb volt mint én, de súlyosabb is, náluk biztosan gyorsabb voltam.
Azt hiszem gyakorolnom kell a futást és a fára mászást. Az életem múlhat rajta.
A kiképzőnő elküld minket, hogy nézzünk körül. A holdképű srác rögtön a fegyverekhez megy, és még van pár ember aki a kevésbé ijesztő állomásokhoz vonul, köztük Samantha és a bámulói. Én végül az íjhoz támolygok. Sokkal nehezebb mint gondoltam. Már felajzani kész őrület és még célozni is. Rögtön leesett hogy ezt nem tudom elsajátítani három nap alatt. Egy élet sem lenne elég.  Ezért arrébb megyek egy állomással a parittyákhoz, ezzel már sokkal könnyebb célozni, de senkit nem lehet vele megölni.
Tudom, durva hogy így gondolkodom, de végül is ez a viadal, nem osztálykirándulás.
Eggyel arrébb a lándzsák, ezekkel is meggyűlik a bajom. Célozni és dobni. Ez a folyamat a második fázisban elakadt. Az erőnlétem nulla, lándzsa nehéz. A kettőt nem lehet összeilleszteni.
Ezek után úgy döntök hogy elmegyek tüzet csiholni. Itt a kiképző bácsi nagyon rendes, elmagyarázza hogy hogyan, miképp is kell ezt csinálni és fél óra múlva már nyulat lehetne sütni a tábortüzemen. /legalábbis szerinte./ Ha lenne nyulam, de azt előbb el kell kapni vagy le kell lőni. A sikeres tűzcsiholástól megnőtt önbizalmam ismét visszaesik nullára.
Épp jókor jelentik be az ebédet.
A kaja finom és ez kilendít a mélypontról. Még az sem zavar, hogy egyedül kell ennem.
Az ebéd után ismét nekilátok a fegyveres állomásoknak. Eldöntöm, hogy addig megyek amíg találok valamit amiben nem vagyok teljesen reménytelen. Nem maradt túl sok fegyver hátra, kipróbálhattam még a kézifegyvert, de ilyet sose adnak a viadalon, az túl nagy előny lenne, a kardot, és a késdobálást.
Ezen kívül még vannak durva kinézetű, nehéz fegyverek, de azokat meghagyom a holdarcú barátomnak.
Megközelítem a kardos állomást ahol éppen a 3.kerület lány Kiválasztottja küzd egy bábú ellen. A lánynak már egész jól megy, pedig biztos hogy még csak most kezdte. A kapitóliumi lányok nem éppen arról híresek, hogy önként és dalolva mennem vívóedzésre.
Rajta és a holdképűn kívül szinte mindenki csak lődörög. Samanthához a maradék három fiú csatlakozott. A vörös hajú lány eltűnt, a másik kettő pedig halkan sírdogál.
Így hát, magabiztosan átsétálok a késdobáló standhoz. A kés könnyű, célozni megtanulok. Miután ezt így magamban megállapítom, nem is értem hogy mért nem itt kezdtem.
Az első dobásom a bábú szélébe áll bele, de legalább el tudtam dobni és célt ért. Kezembe veszem a következőt és eldobom. Nem talál. Lassan kitapasztalom hogy hogyan és milyen erővel kell dobni. Egyre jobban megy. A vörös, göndör lány engem figyel. Látom a szemem sarkából.
Abbahagyom és inkább átmegyek az ehető növényekhez.
Ez talán még rosszabbul megy mint a fegyverek, de mivel ehhez fizikai erő nem kell, egy kis gyakorlással majd belerázódom.
A kiképzőnő mondja be, hogy mára vége van, elmehetünk.
Samantha kibontakozik csodálói gyűrűjéből és rögtön a lift felé indul, elhatározom hogy nem szállok be mellé. Nem akarom, hogy megtépjen.
Így a következővel megyek fel. A liftben rajtam kívül Samantha csodálója van a második kerületből, a vívós lány és az egyik sírós.
Rögtön az elsőn kiszállok szerencsére. Csak miután lezuhanyzom érzem meg, hogy mennyire fáradt vagyok. Hiába hívnak, hogy menjek vacsorázni egyszerűen nem bírok. Pedig tudom, hogy be kéne számoljak a mai napomról, de álmos vagyok és nem akarok Samanthával találkozni, főleg nem akarom, hogy megtudja miben vagyok jó.
Ezért egyszerűen bevetem magam az ágyba és anélkül, hogy kicsit gondolkoznék a medál rejtélyén, elnyom az álom.