8. fejezet

Nem tudom, hogy mért zaklatott fel ennyire a dolog. Fogalmam sincs, hogy miért zavar, hogy a nagyapám a Hetedikből származott vagy, hogy részt vett a Viadalon. Nem is ismertem, nem tudom sajnálni csak annyira amennyire a többi Viadalban meghalt gyereket.
Talán tényleg az zavar, hogy egyik felmenőm a Körzetekből származik? Tényleg ennyire nagyképű és hiú lennék tudat alatt?
Vagy csak az nem hagy nyugodni, hogy eddig mért nem tudtam?
Miért nem telepítettek ki minket a Hetedikbe, ha tudták, hogy nem vagyunk 100%-os kapitóliumiak. Ugyanis a Kapitóliumba nem lehetett csak úgy betelepülni, vagy 100%-os kapitóliumi vagy, vagy mehetsz ahová tartozol.  Minket miért hagytak meg? Talán a nagyi nem mondta meg hogy kitől van a gyerek? De hát akkor honnan vannak az információk abban a könyvben. Hogyhogy ilyen nyilvános és mégse tud róla senki? Ezekre a kérdésekre nem tudom ki válaszolhatna, esetleg a nagyanyám, de mégse állíthatok be hozzá, biztos nálunk van. Otthon. A többiekkel. Igen oda biztosan nem mehetek. Legjobb lesz, ha visszaszökök a lakosztályomba.  Hamarosan kihirdetik a pontszámokat.
De a medál rejtélye nem hagy nyugodni. Most már tudom hogy honnan van, hogy kié volt. De a kérdésre hogy miért adta oda nekem apa, még most sem tudom a választ. Ő esetleg tudta? Tudhatta hogy ki volt az apja? Hiszen Noel is olyan egyszerűen hozzájutott minden adathoz. Vagy nem akarta megtudni? Félt az igazságtól? Talán túl hiú volt ahhoz hogy megtudja, az apja a Körzetekből származik. Az igazság az, hogy a legtöbben lenézik a Körzetekben élőket. Mert nem aggatják tele magukat felesleges ékszerekkel, nem gazdagok, nem szépek, nem műveltek és hasonlók. A mi családunk talán kicsit jobb volt ennél, de mégis különbnek tartottuk magunkat, most hogy tudom hogy a nagyapám Körzetbeli volt eláraszt a szégyen. Szégyenlem a saját viselkedésemet, a családomét és a Kapitóliumi emberekét. Tudom hogy semmi értelme, mert ez senkin se segít, de a lelkiismeretem ezt diktálja. Nem tudom hogy mért kaptam a medált. Talán azért adta apa hogy ráébresszen, hogy semmivel sem vagyunk jobbak senkinél. Talán. Talán sohasem fogom megtudni. De a medál azt jelképezi, hogy igenis lehet összefogni. A szerelem nem válogat. Hiszen Joe és a nagyi igazán szerethették egymást. A nagyit nem zavarta hogy Joe honnan származott  És Joet sem zavarta hogy a nagyi honnan származott. Elfogadták egymást és ez a lényeg.
Talán már tudom is miért kaptam a medált.

Úgy elgondolkoztam, hogy majdnem beleszaladtam az üvegajtóba. Óvatosan, a cselédlépcsőn lopakodtam fel a szobámba. És jöhetett a szokásos tortúra. Zuhanyzás, öltözés, sminkelés. Sírhattam, mert a szemem vörös volt. Észre se vettem.
Kiballagok a nappaliba. Ott már Katniss, Peeta és Samantha vár rám. Noel még nem ért vissza. Vajon haragszik hogy olyan gyorsan leléptem. Semmi magyarázkodás nélkül, még csak köszönni se köszöntem. Szörnyű alak vagyok. Levágódok a kanapéra egyenesen Samantha mellé, rögtön elhúzódik aminek én is és ő is nagyon örül.
- És, hogyan sikerült? - kérdezi Peeta. Lassan a párocskájuk szószólójává válik.
- Nem volt annyira szörnyű. - mondtam. Valójában már alig emlékszem, hogy mi történt. Az utána lévő események elhomályosítják a mai nap eredeti célját. Hogy jó pontot kapjak.
- Ó... hát nekem nagyon jól ment. - vágja rá rögtön utánam Samantha. Megint agyon dicséri magát, de játssza az ártatlant közbe. Szerintem a mentoraink nem vették be. Én sem. Talán az egyetlen akit meg tudnék ölni kilencük közül az Samantha.
Ajtócsapódás. Megérkezett Noel is. A szemével rögtön engem keres. Lehet azt hitte, hogy nem jövök vissza. Próbálok a szememmel üzenni: Bocsánat, hogy elrohantam.
Vállat von. Talán nem haragszik amiért olyan udvariatlan és hálátlan voltam.
Samantha rögtön maga mellé invitálja. Ám Noel nem fogadja el a helyet és inkább a mellettem lévő fotelben terpeszkedik el.
Egy hálás mosolyt küldök neki magamban. Előle és mindenki elől titkolni akarom ezt a mosolyt.

A képernyőn megjelenik Cesar arca, aki az utolsó viadal showmanje. Tudtam, hogy először engem fognak mondani. Megjelenik az arcom a képernyőn, majd közvetlenül utána egy nyolcas. Nyugalom áraszt el. Nyolc, bőven elég támogatókra, de nem kihívóan sok. Mindenki, persze kivétel Samantha, gratulál, Peeta még azt is megjegyzi, hogy anno ő is ennyit kapott. Küldök nekik egy mosolyt, mert tudom, hogy igazán segíteni akarnak.
Samantha arca is lemosolyog ránk a tévéről, majd kap egy kilencest. Fogalmam sincs, hogy mire. Lehet hogy Samantha egy gyilkológép? Lassan egyre inkább hiszek benne Önelégült arccal ül a kanapé, másik végén. Gratulálok neki. Mindketten jó pontokat kaptunk. A többiek közül egyedül a holdarcú és a vívós lány kapott több pontot nálam. Maggie és Samantha egyik követője még hetet kapott. A többiek egységesen három- öt pontot.

A vacsora alatt közlik, hogy holnap az interjúkra készülünk. Peeta délelőtt Samanthát készíti fel, én addig Katnissel gyakorlok, majd fordítva.

Nagyon szerettem volna Noellel beszélni, de nem így mindenki előtt. Személyesen. Nem tudtam hogy hogyan jelezhettem volna neki, hogy valahol találkozzunk.
Végül mivel más ötletem nem volt, leejtettem a villám. Tudom, régi csel, de bevált. Egyszerre hajoltunk le érte.
- Gyere a tetőre. - suttogtam neki villámgyorsan.
Aprót bólintott.
A vacsora különben unalmasan telt.
Az én agyam pedig azt a pillanatot elemezte amikor Noellel egy pillanatra összeért a kezünk, a villa után nyúlva.

***

A tetőn kellemesen hűvös van. A csillagok nem látszódnak. Sosem látszanak. Soha életemben nem láttam csillagokat, és a hiányuk most elemi erővel tör rám. Hogy úgy kell meghaljak, hogy egyetlen aprócska csillagot sem látok, olyan szomorúságot keltett bennem, mintha legalább már a saját síromat ásnám. Furcsa hogy ez eddig fel sem tűnt. Igazán, nagyon furcsa. Miután ezt elpanaszoltam Noelnek, ő magabiztosan közölte, hogy miután megnyertem a viadalt elvisz az egyik körzetbe és megnézzük a csillagokat. Bólintottam, ezzel a válasszal egyenlőre mindenképpen meg kell elégednem.
- Miért hívtál ki? - kérdezi.
- Hát biztos nem azért hogy csillagokat nézzünk. - jegyzem meg bosszúsan, mert a csillagok hiánya kikészít. Életemben először úgy érzem, valamit nem adnak meg ami igazán engem illet.
A Lázadók elvették a szabadságomat, és a lehetőségemet, hogy megnézzem a csillagokat. A kis hang a fejemben Noelt is a listához adta, de én erélyesen és nagy pacát hagyva a papíron, kihúzom. Ő sosem volt az enyém és különben sem lenne.
- Komolyan. - kérte.
- Hogy megköszönjem mindazt amit tettél. És hogy bocsánatot kérjek.
- Mégis miért?
- Mert elrohantam. Csak túl sok volt.
Bólint. Megölel. A hasamban a pillangók összevissza verdesnek.
Hát ez az az érzés amiről az osztálytársnőim annyit fecsegtek. Amiről anya annyit mondott, hogy majd, ha itt lesz az ideje elmagyarázza. Mit kell ezen magyarázni?
Egy pár percig csak állunk. Noel magához ölel, én pedig a mellkasára hajtom a fejem. Igazán szeretném, hogy így maradjunk. Azt akarom, hogy örökké hallgassam a szívverését  és ő örökké a rövidre nyírt hajamat simogassa. Azt akarom, hogy az égen megjelenjenek a csillagok és hogy két nap múlva az arénában ne történjen vérontás.
Ezek közül egyik se fog teljesülni, ezt én is tudtam, de ott a saját kis idillemben, úgy éreztem, hogy a csillagok ragyognak és hogy Noel szíve értem dobog.
Lassan elengedett, és lefejtette a kezemet a derekáról.
- Menjünk.
Csendesen, szipogva bólintottam.