23. fejezet

A ruha, amibe beöltöztettek egyszerre volt elképesztő, csodálatos, és eléggé furcsa. Elvileg Noel, egész idő alatt, amíg bent voltam az Arénában ezt tervezte. Vagyis, szinte biztos volt benne hogy megnyerem. Ez nekem annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam. Mostanában kissé széthullott a hormonháztartásom, így most is legszívesebben bőgnék, amikor a Kapitóliumi csiptetős nő szól, hogy készülődjek, mert hamarosan beindítják a szerkezetet, ami felvisz a színpadra a nagyközönség elé.

A hideg rázott, és éreztem, ahogy a hátamon végigfolyik a verejték. A színpad alatti félhomályban, próbáltam visszaemlékezni, arra a bizonyos pár perces interjúra, amit a Viadal előtt adtam. De ez nem párperces lesz. Végig kell, majd nézzem az egész Viadalt. De előtte még lesz egy kis meglepetésem.

A szerkezet zörögve elindul felfelé, én, pedig mint Alex, mint a 76. Éhezők Viadala győztese bukkanok elé a színpadon. A nézőtéren lévő emberek megőrülnek, ahogy feltűnök, de ezek, akik ott ülnek nem mind Kapitóliumiak. Könnyedén kivehetőek a kevésbé feltűnően öltözködő egyszerű körzetbeliek, akik ide utaztak az egyetlen Éhezők Viadalára, ami miattuk lett. De persze, mint kiderült a Kapitóliumiak éppen ugyanúgy élvezték, mint akkor, amikor körzetbeliek mentek az Arénába. Próbálom felidézni magamban hogy mit mondott Noel, miközben feladta rám a ruhát. Konkrétan akkor voltunk csak ketten, egy röpke órát. Azelőtt végig ott volt velünk vagy Katniss, vagy Peeta, vagy az előkészítő csapat, így az egész délután egy nagy rohanás, készülődés volt, amiben útközben elmondták nekem, hogy pontosan hogyan válaszoljak a kérdésekre. Meg hogy egyelőre legyek Alex. Egyelőre.

Hallom, ahogy Caeser bemondja, hogy „íme, Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala nyertese”, én pedig integetek. Már ami ebben a ruhában meg lehet csinálni. Ugyanis a ruha, ami rajtam van, konkrétan Alex. Noel róla mintázta, valami gumis anyagból van, ami úgy áll mintha valóban Alex lennék, ám alatta ott vagyok én is, ráadásul nem is akárhogy.

Caeser Hellyel kínál. A Hely, egy hatalmas trónszerű valami, amibe mindig beleültetik a győzteseket. Mindenféle kövekkel kirakva. Kissé undorodva telepedek le, és fordulok Caesar felé, aki rögtön felteszi az első kérdését.

-         Öröm téged újra látni Alex. Milyen érzés Győztesnek lenni?

Szokásos kérdés, szinte mindig ezzel kezd. A szerep szerint válaszolok:

-         Tudod Caesar, nagyszerű érzés. Mintha a felhőkben járna az ember. Elképesztő sok szeretet kaptam az emberektől a győzelmem után, ami nagyon jól esett, és meg is szeretném köszönni. – mondtam és biccentettem egyet a közönség felé, amire hatalmas őrjöngés kezdődött.

-         Ugyan, ugyan Alex. Megérdemled, hiszen nagyszerűen küzdöttel.

-         Nem mindig egyedül – jegyeztem meg, csak úgy mellesleg.

-         Valóban nem. Hiszen ott volt a kis barátnőd is…

-         Maggie. És a barátom volt – kezdtünk veszélyes vizekre evezni, és én tudtam, hogy Maggieről vagy sírva tudok csak beszélni, vagy gorombán. Inkább gorombán.

-         Tudjuk, ismerjük a történeteket – és még kacsintott is – azt is tudjuk, hogy hogyan is lettél Te a győztes Alex. És arról is van egy kis sejtésünk, hogy szegény Maggie mért áldozta fel magát… Érted.

Túl messzire ment. Túl messzire ment. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy volt valami olyasmi köztem és Maggie között. De hát nem volt! Hogyan is lehetett volna?! Kezdtem egyre jobban begorombulni, és éreztem, hogy a szemem egyre jobban szúr.

- Valóban Maggie feláldozta magát – kezdtem és eszembe jut még egyszer, hogy mit beszéltem meg Noellel: hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, pedig most muszáj lesz – megmutatva ezzel mindenkinek, hogy a Kapitóliumiaknak is vannak érzéseik. Nem vagyunk olyanok, aminek bemutattak minket évtizedekig. Ugyanúgy szerethetünk valakit, ugyanúgy lehetünk szerelmesek, ugyanúgy fájhat! Nem a Kapitólium zombiai támadtak meg. Nem, nem. A drágalátos Lázadók zombiai voltak! Nem Snow elnök találta ki az Utolsó Viadalt. Nem. A Lázadók ötlete volt, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Mert erre bizony ez a legjobb módszer, hogy kapitóliumi gyerekek – akik nem tehetnek semmiről – meghalnak az Arénában. – itt már ömlött a könnyem. Hirtelen megfogom a homlokom előtti zipzárt és lehúzom. Így eltűnik a ruha, amelyben Alex voltam. Előtűnök Én. A sminkem kissé elmosódott, a hajam egyszerűen hullámokban omlik le a vállamra, egyszerű sötétzöld ruha van rajtam, ami a térdemig ér és kissé előrébb megyek a színpadon, hogy a Lázadók vezetőinek a szemébe tudjak nézni. – A nevem Kiara Lavigne és Én nyertem meg a 76. Éhezők Viadalát.