20. fejezet

Sziasztok!
Remélem örültök, hogy egy nappal előbb hozom a Viadal utolsó napját. Nagyon remélem, hogy meg vagytok elégedve a történettel, és hogy szeretitek. 
Én nagyon szeretem. Talán az első történet, amit nem hagytam abba az első fejezetek után. Most már tudom, hogy ezt végigcsinálom. Remélem, Ti is velem tartotok, és elkíséritek Kiarát, először a Viadal utolsó napjára, aztán a történet legvégére. 
Jó szórakozást, és soha ne hagyjon el a Remény. 

-------------------------------------------------------------

Abban a pillanatban tudtam, hogy az egyik ágyúdörgés Maggie halálát jelenti. A másik pedig azét, akit magával vitt. Talán kezdettől fogva sejtettem, hogy miért kell Maggienek a méreg. Hiszen erre egyetlen magyarázat van: hogy a megfelelő időben, valakit megöljön. Hogy miért végzett utána magával?

Mert azt szeretné, hogy te nyerj! – súgja a fejemben a hang.

 A földre roskadok. Nem kiabálok, nem sírok. Csak arra a lányra gondolok, aki megmentette az életem. Többször is.

Először Samantháéknál, aztán a zombiknál. Persze kölcsönösen védtük egymást. De most hogy meghalt, márpedig meghalt, ezt biztosan tudom, úgy érzem az adósa maradtam. Hiszen, akkora szívességet tett nekem, amekkorát én már nem tudok neki viszonozni. Meghalt értem. Itt hagyott nekem egyetlen Kiválasztottat, akivel még találkoznom kell, és el kell, bánjak. Mert Maggie emiatt halt meg. Azért hogy én nyerjek.

És nyerni fogok. Lehet az utolsó kiválasztott Samantha, a Holdképű, vagy a vívós lány. Nem érdekel. Nyerni fogok, és ha ehhez az kell, hogy kinyírjam, valamelyiküket akkor megteszem. Most hogy tudom, Maggie meghalt, teljesen más értékrenddel gondolok a viadalra. Most már nincsen szövetségesem. ÉN vagyok és egy utolsó Kiválasztott.

Maggiere gondolok. Nem tudok sírni. Hiába tudom, hogy meghalt, nem akarom felfogni. Megtörtént, vannak következményei, de még nem jutott el teljesen az agyamig. Nem baj. Nem akarok bőgni, pont most, amikor olyan közel a cél. Meg hát Maggie sem szeretné, hogy a játékmesterek azért nyírjanak ki, mert nem vagyok elég tökös. Ha csak képletesen is.

Lassan indulok el, lefelé a hegyen. Fülelek, de semmi. Természetesen állatot sem hallok neszezni, nemhogy egy Kiválasztottat.

A nap egyre lejjebb kúszik. Természetellenes sebességgel, tart lefelé, ezért meggyorsítom a lépteimet. Nem akarom, hogy esetleg Samantha lepjen meg engem és ne én őt.

A fák egyre ritkábban állnak, elkezdem látni az első épületeket, a hosszú sugárutat. Látom ahogy a napfény megcsillan az arany bőségszarun. Már nincs benne semmi. Valószínűleg a Kezdés után rögtön kifosztották azok, akiknek sikerült elfoglalniuk. De most nincs ott senki. Mintha az égvilágon, senki nem lenne rajtam kívül az Arénában. Senki. Persze, ez nem igaz. Nagyon jól tudom, hogy valaki itt van. Hiszen nem számoltam el magam, ha elszámoltam volna, akkor a viadal showmanje már bejelentette volna, hogy Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala győztese. De természetesen ez nem történt meg. A nap egyre lejjebb kúszik, és rájövök, hogy a Játékmesterek így fokozzák a hangulatot, hiszen mennyivel jobb, ha a sötétben nem látom, hogy mikor támad rám a másik Kiválasztott. Igen, sokkal izgalmasabb. Főleg nekem lesz izgalmas, de azoknak sem rossz, akik otthon ülnek. Mint például a családom. Vajon, mit gondolnak? Hogy megnyerem? Vagy szerintük esélyem sincs? Jó lenne tudni, jó lenne megölelni őket még egyszer, hiszen nem biztos, hogy én nyerek. Sőt. Így sötétben elszáll, az előbbi magabiztosságom. Hiszen, ki vagyok én egy kétméteres fiúval szemben? Egy őrült, kegyetlen lány ellen? Mit kezdek egy vívómesterrel?

De vajon ki maradt életben rajtam kívül?

A kíváncsiság, úgy furdalt, hogy nem is figyeltem, amikor átléptem a határt. A kapitólium és az erdő határát. Már szinte készültem, hogy felhúzódik mögöttem a láthatatlan üvegfal, de nem történt meg. Nem akartak itt tartani. Tudták, hogy úgyis itt maradok, hiszen tudom, hogy itt kell, megmérkőzzek, akárkivel is kell, szembenézzek.

Lassan sétálok a falak között. A házak, mint undorító, rózsaszín, giccses óriások néznek le rám. Csak az utat figyelem, de fülelek. Semmi. Mintha valóban egyedül lennék. Teljesen épen érem el a Bőségszarut, ami rettentő forró. Viszont a levegő egyre hidegebb, ahogy egyre sötétebb lesz. Így közel húzódok a szaruhoz, és a belőle kiáramló melegben, már könnyebb elviselni az éjszakát, ami egyáltalán nem olyan sötét, mint azt gondoltam először. A hatalmas telihold világít le rám. Kezdem elunni magam. Senki nem jön. Se mutánsok, se Kiválasztott. Hiába fülelek, nem hallok egyetlen hangot se, a saját szuszogásomon kívül.

Már szinte a Bőségszaruba mászom, ami egyre hidegebb, amikor apró, halk lépteket hallok.

Hát itt van. A szívem olyan hevesen dobog, hogy félek, a másik Kiválasztott meghallja. Bemászok a szaruba, és félve, kilesve figyelem az eseményeket.

Az alak, aki érkezett biztos, hogy nem a Holdképű, annál sokkal óvatosabbak a léptei, és kisebb az alakja. Szóval vagy Samantha vagy a vívós lány.

Nehéz küzdelem lesz.

Szinte látom az árnyon, ahogy körülnéz, ami előtt, kilépne a ronda házak jótékony takarásából. És meglátom. Az adrenalin száguldozni kezd az ereimben, a szívem megáll egy pillanatra, ahogy meglátom a ház mögül kilépő alakot. Maggiet.

Abban a pillanatban pattanok ki a szaruból, elég hangosan. Maggie rögtön felém fordul, és látom, hogy a szemében csodálkozás ül. Nem rám számított, ahogy én sem rá. Azt hittem meghalt. Biztos voltam benne hogy meghalt. Ahogy ő is abban, hogy én meghaltam.

Aztán a szemében megváltozik valami, a csodálkozás helyett, győztes mámort látok a szemében, és először azt hiszem, hogy azon nyomban előhúz egy nyilat és megöl.

Ám nem ezt teszi.

Villámgyorsan előveszi a zsebéből… a ciánt.

Mielőtt kiálthatnék, ordíthatnék, szaladhatnék, már hallom, ahogy összeroppan a méreg, és látom, ahogy Maggie élettelenül elesik.

Hallom, ahogy eldördül az ágyú, hallom, ahogy bemondják, hogy nyertem, de egyáltalán nem érdekel.

Csak kiabálok, visítok, ordítok, sírok, egészen addig, amíg el nem sötétedik előttem a világ.